A fordított fenyőerdő

A fordított fenyőerdő


"Venezia é unica" – mondják az olaszok átszellemülten, ha a beszélgetés során Velence kerül szóba. E kivételes város alapjait kivételes nép építette meg hajdanán. Az illír eredet? venétek az Alpokból telepedtek le az Alpok, az Adria és a Pó közötti síkságon i. e. 1000 tájékán. Az a hír maradt fenn róluk, hogy szívós, kitartó, szorgalmas nép, asszonyaik pedig különös hűséggel és odaadással vannak férjeik iránt. A szóbeszéd szerint gerinces, megbízható, kissé rátarti, büszke kereskedők ezek, akik jól értenek a hajózáshoz.
A népvándorlás idején Itáliában először a venéteken söpör végig "isten ostora", Attila, a hun vezér lovas hadaival. 452-ben földig rombolja Aquileiát, a síkság egyik legnagyobb városát. A közhit innen datálja Velence keletkezését. A sík vidékekről ugyanis sokan a velencei lagúnavilágba menekülnek. (A valóság azonban az, hogy – korábbról fennmaradt dokumentumok alapján – e vízi világban már előtte is letelepültek néhányan, főleg sópárlók és halászok, sajátos naturális gazdálkodást folytatva e szigetecskéken.)
489 táján a keleti gótok, 568-ban pedig a germán longobárdok a hunoknál is nagyobb pusztítást végeznek – a lagúnákba húzódók száma újra megnő. A kezdeti telepek falvakká nőnek, ezek a falvak pedig közösségbe rendeződve a Bizánci Birodalom védelmét keresik. A 10. századig Velence a Bizánci Birodalom része volt.
A 9-10. század tájékán már egyenesen "lagúnavárosról" beszélhetünk, hiszen az idevalósiak a tenger túloldalán fekvő Isztriából a cölöpözéshez alkalmas sudár fenyőtörzseket hoznak át. Ezeken a csonkított ágakat meghagyják, így döngölik a mocsaras vízbe. Ki tudja, ha ma a Canal Grandén a víz alatti talajba láthatnánk, néhol még most is ezt a fordított fenyőerdőt találnánk-e?
Akik először utaznak Velencébe, általában azt tudják a legnehezebben elképzelni, hogyan tudnak a város alatti cölöpök ily sok és nehéz épületet megtartani. Nos, valóban nehéz erre megadni a választ, annyi azonban bizonyos, hogy ezt a jól bevált technikát már régen ismerték és alkalmazták a mocsárvilágban. A cölöpök közötti részt kátránnyal és kőzettörmelékkel töltötték meg, így kaptak viszonylag stabil és szilárd alapzatot, amely kőépületeket, palotákat, templomokat is elbírt. Igaz, ennek a "talajnak" a teherbírása nem volt olyan, mint a szárazföldi részeké, ezért van az, hogy a velencei építészetre még a középkor idején is a könnyedség, a karcsú, levegős formák kedvelése a jellemző.

(Forrás: http://www.hetek.hu/hatter/200109/tengerek_kulonos_kiralyneja)