A Virágárúslány

Velence…
A szerelem városa. Mindenki így hívta már akkor is, és bizony a lagúnák forró levegőjében mindig ott tombolt a vágy, és a kéj. Mérhetetlen bujaság. A negyed, melynek házai elfüggönyözött ablakokkal zárták maguk mögé a romlottságot, nappal néma volt, és éjszaka kelt életre, mint egy ragadozó. És az is volt. Éjszaka támadott, megkeresve a maga áldozatát. Lányok ringatták magukat félig fedetlen keblekkel a kapualjak kis előtereiben, a csatornák keskeny partjain. Szoknyájukat felhúzva mutatták, mit kaphat a férfi, ki bájaikat kellően csábítónak találva, kibéreli őket egy órára… egy éjszakára…
Laura Lorencini is egy volt az éjszaka buja lányai közül. Smaragd íriszeket örökölt valami északi nemesi származású apjától, és fekete loboncot, napbarnított bőrt az anyjától. Törékeny volt, mégis telt idomú, szikrázóan üde fiatal teremtés, akit paráznaságban élő anyja már hamar elmerített az élet eme mérhetetlenül mély fertőjében. Alig volt tizenkettő, mikor ki kellett állnia a csatorna partra, hogy az anyját „óvó”, gusztustalan, és mérhetetlenül aljas férfi pénzsóvárságát kielégíthessék. És nem csak a pénzsóvárságát. Akkor, és annyiszor tette magáévá Laurát, amikor, és ahányszor kedve tartotta. Benedicto, mert így hívatta magát, egy pápától ellopott, jól hangzó néven, nem volt könyörületes, vagy finom és gyengéd szerető. Brutális volt, és különösen kegyetlen. Laura még nem volt egészen tizennégy éves, amikor megfogant, és vélhetően Benedicto volt a gyermeke apja. A férfi persze, őrjöngve fogadta, hogy egy lány kiesik a kenyérkeresetből, s ha tehette, és Laura anyja nem volt a közelben, akkor könyörtelenül elverte a gyenge teremtést. Talán ezért is történt, hogy a baba, idő előtt született meg. Benedicto viszont boldogan dörzsölgette össze a tenyereit, amikor kiderült, hogy lány lett, akinek az Anitta nevet adományozták. Ám Laura nem akarta, hogy a lánya is arra a sorsra jusson, amelyre ő, így két nappal később, egy árvaház ajtajába tette le a csecsemőt egy levélke kíséretében, majd a csatornába ölte magát. Holttestét csak négy nap múlva fedezték fel, amikor már felpuffadt, és kikezdték a halak. Így aztán, sem Benedicto, sem Laura anyja nem jöttek rá, hová lett a csecsemő.
Anitta sorsa persze, az árvaházban nem volt épp egy leányálom. Állandó éhezés, rongyos ruhák, szigorú fegyelem, testi fenyítés, és bizony kemény munka volt a jussa, sok más társával együtt. Így telt el tizennégy év. Ekkor egy szép hajnalon az utcára penderítették, hogy most már álljon meg a maga lábán, ahogy tud.
A szerencse persze melléje szegődött, talán isten akaratából, amikor egy franciskánus szentélybe tévedt be, átfagyva, kiéhezve, és zokogva a kimerültségtől, és a bizonytalanságtól. Jozef barát befogadta a szentélybe, amely mellett a Ferences-rendi szerzeteseknek kellően puritán kolostora bújt meg. Apró szobát kapott, ahol senki nem háborgatta, cserébe takarított, és főzött a szerzeteseknek, akik ugyan ezt nem igényelték, lévén hitük alapja épp az volt, hogy lemondva minden világi kényelemről, önkezükkel végezzék el a feladatokat maguk körül, segítséget nyújtsanak minden rászorulónak. Szegénynek, betegnek egyaránt.
A kolostor kertjében nevelte aztán Nitta, aki ekkor már így nevezte önmagát, a rózsákat, sok-sok édes illatú, és hasznos gyógynövény mellett. Persze, azokat is ápolta, szárította, morzsolta, készített belőlük esszenciát, főzetet, és kencét is bőséggel. De a legjobban a rózsáit szerette, melyeket a piacon, és a nagyobb Velencei tereken próbált eladni a gazdag polgároknak. Ezzel segítve a ferenceseket a jóságukért, amiért befogadták.