Lans Ericsson

- Élvezed, hogy egymagad egy egész drake-nyi berzerker fegyverét cipelheted, igaz? – ugratta alkalmi utazótársa Lans-et.
- Megvan ennek is a maga varázsa. – mosolyodott el a hat láb és még öt hüvelyk magas északi, szőke körszakálla alatt. Komor tekintetében kíváncsiság csillant, ahogy lepillantott a Temze völgyében elterülő Londinium pislákoló fényeire.
-Sz’al trollok, mi? – kérdezte megint az állig felfegyverzett norvég két fejjel alacsonyabb szász vérű társát, mire a tolvaj csak megcsóválta fejét.
- Mondtam már, ennél jobbat nem tudtam kitalálni. És ezek a hülye, francia-származék keverékek ezt is beveszik.
- Babonás barmok…
- Örülj neki, ebből laksz jól a következő három hónapban.
- Nem méltó ez hozzám… Thor ivadékához, aki egymaga… - kezdte egyre hangosabbra venni Lans - … küzdött meg három warággal, és bejárta a félig ember, félig ló szörnyszülöttek száraz és végtelen országát messzi keletre, a magyarok birodalmánál is százszor messzebb. Ott, ahol már az indusok is egyetlen lábon ugrálnak, és az emberek nyersen eszik a húst, egészen odáig, ahol a Tien-San bércei felkarcolják a Menny szövedékét.
- Befejezted? Köszönöm. Hallottam már. Akikről beszélsz, azok a tatárok, legalábbis aki megmaradt belőlük. Tanulj történelmet cimbora… a te szakmádban még akár hasznos is lehet!
De Lans leintette az állandóan elégedetlenkedő Rudigert. Bőrkesztyűs tenyerét széles övébe tűzött csatabárdjának fejére tette, megérintette a hátára szíjazott hosszú pengéjű kard finoman sodronyozott markolatát, aztán csettintett nyelvével.
- Induljunk.
- Induljunk… a pajzsod marad?
- Isten ments! Dédapám öröksége.
- Te tudod, de ennyi teherrel nem érünk be a kapukon holnapig.
- Csak figyelj.

Másnap koradélelőtt már Londinium macskaköveit tapodták és harákolva szippantottak a bűzös levegőből. A frank és szász és breton vérből való férfiak és nők gyakran fordultak meg, ahogy az óriásnak ható lenszőke, varkocsos ifjú elsétált közöttük. Tekintetük egyaránt méltatta a fegyvereket: bárdot, kardot, tőröket, pajzsot; a vértezetet: aprólékosan megmintázott bőrvért, alatta sodronying, érc vállvas, alkar és lábszárvért; és az ehhez társuló igénytelen, agyonhordott öltözéket: koszos prémmel szegélyezett csuklyás köpeny, ráalvadt vértől barna tunika, bőrökből összevart nadrág. Egyikükben sem hagyott kétséget a fickónak és társának eredete: zsoldosok. Vérre szomjazó, beképzelt világcsavargók, kapzsi, gőgös senkiháziak, akiket apjuk is kitagadott már (ha ugyan nem ők maguk estek az apagyilkosság bűnébe), és csak a harcmezőkön átélt közös kegyetlenkedés köti barátságba őket. Egy nyelvet beszélnek ezek Európa valamennyi táján: a pénz nyelvét.
Szörnyülködő tekintetek kereszttüzében, rosszindulatú susmogással kísérve érkezett a két férfi a lordmajor oszlopos háza elé. Hatalmasat döndültek a réz kopogtatók.
A megrémült inasnak csak két szót mondtak: - Szörnyvadászok vagyunk.

Az éjszaka már megint a vadonban érte őket. Vadkanra vadásztak, mert annak pofájából kitűnő szörny-trófea készíthető. A makkligetben meg is ütötte fülüket a sokszor hallott röfögés.
A vörös újhold fényében Eric fia Lans szeme elé tárult élete legnagyobb emséje. Lassan siklott elő az ezüstös penge hüvelyéből.
- Krisztus segíts meg… - hallotta háta mögött Rudi sóhaját. Aztán egyszercsak dobhártyaszaggató üvöltés támadt, az emse pedig rémülten nyüszítve iramodott az ellenkező irányba.
- …és Odin, és Jupiter és Ízisz és Hekaté! – fűzte hozzá Lans. – Mi a búbánat képes elijeszteni egy ekkora vadkant?!
- Val’szeg az ott… - emelte remegő ujjait Rudi egy sötét árny felé, ami két hatalmas tölgy gyökerei közül mászott elő a felszíni világra. Aztán Rudi sikítva elrepült. Vagy tizenöt yarddal távolabb ért földet. Nyakának reccsenését Lans idáig hallotta. Két szörny. Majd egy harmadik, aztán egy negyedik. A norvég harcos orráig emelte ősei sárkánypofával díszített pajzsát.
- Bassza meg… tényleg trollok…


Fekete, bűzös vértől ragacsosan lépett be ismét a lordmajor házának ajtaján. A komornyik rémülten nyikkant egyet, ahogy a lucskos csizmák a damaszkuszi szőnyegbe taposták szennyüket.
Néhány sebből a harcos is vérzett, de láthatóan nem zavartatta magát. Két ocsmány dög levágott fejét hajította egy zsákból az asztalra. A lordmajor majdnem felborult székében, úgy megrémült.
- Mi az Isten?
- Hóó, öreg… az Úr nevét hiába szádra ne vedd. Amúgy trollok. A másik kettő kővé vált a nap első sugaraira. Úgy egy órányira az erdőben.
- Trollok?
- Bizony, ráadásul négy. Az négyszer annyi pénz. És a társam meghalt. Az még egy arany. De törzsvásárlói kedvezményét beszámítva megegyezhetünk mondjuk három aranyban és egy hét ellátásban. Mit szól?
- Nos… gondolom, áll az alku.