Ezio Auditorede Firenze

Ezio Auditorede Firenze

1397-ben születtem, Firenzében. Származásom nemesi vérvonalat követ. Sokadik utódja vagyok a Firenze családnak. Ki számolja már?! Apám, talán, édesanyám, talán, engem nagyon nem foglalkoztat a tény, hogy hányadik utódja vagyok egy pórcsaládnak. Lehet bármilyen fényűzés, ami körbevesz minket, bármilyen gazdagság, hogyha az otthon melege nem lengi körbe az gyermeki lelket. Kitaszított vagyok családomból. Naplómba írom eme sorokat. A toll serceg, a tinta megfesti a papírt. Talán most írok utoljára a naplómba, fontos, hogy minden fent maradjon rólam. Nem szeretnék elveszni a süllyesztőben. Nem tudom, mennyi időm van még hátra, de közel a vég, érzem. Különös szag lengi körbe a szobát. Egy olcsó fogadóban béreltem szobát, itt írom jegyzeteim naplómba. Mindig itt írom. Visszatérő vendég vagyok. Minden héten egyszer ide látogatok. A fogadós ismer, a vendégek ismernek, legalábbis a visszatérő vendégek egy része. Nem mondanám, hogy sokan. Ha annyira ismert lennék, nem tudnék olyan könnyedén elemelni tárcákat. Feltűnést keltenék. Arra meg melyik tolvaj vágyik?! Az idióta, na, az biztos, de az gyorsan börtönbe is kerül. Annyi baj legyen, engem eme vész nem fenyeget. Még, legalábbis. De térjünk vissza az életemre. A történetemre.
Aranyos baba voltam, mindenki azt mondja. Csöndes voltam, nem sírtam sokat, ezt mondták. Külön dadám volt. Valami orosz dada lehetett, aranyos nő volt, sose volt vele semmi gondom. Kedveltem, szegényt elvitte a pestis. Mégsem sírtam halála óráján. Nem. Inkább valami gúnyos mosoly volt arcomon. Emlékszem, mai napig. Nem viselt meg soha senki halála, legalábbis azé nem, akinek a haláláért nem én voltam a felelős. Én nem vagyok gyilkos. Tolvaj vagyok, nem gyilkos, soha nem ontanám ki senki vérét, de attól függetlenül jó nézni más szenvedését. Öt éves lehettem, mikor meghalt. Nem okozott maradandót bennem.
Szüleim ezek után nem fogadtak fel senkit dadus szerepre. Nővéremre bízták. Késő gyerek vagyok. Anyám huszonnyolc évesen szült. Nővéremet tíz évvel korábban, bátyámat nyolc évvel korábban. A dadus halála után nővérem vette át ezt a szerepet. Kedvelem a nővérem, az egyetlen ember a családomból, aki iránt kötődtem. Bátyámnak legszívesebben megöltem volna. Apámat bedobtam volna egy vadoroszlánokkal teli ketrecbe, és röhögve néztem volna végig, ahogy széttépik. Anyám? Nos, anyám sosem törődött velünk. Csak megszült minket. Mindig a saját gőgével volt elfoglalva, hogy szépen nézzen ki. Négy volt, mikor apám bedobta a kútba. Senki nem tudja, hogy így halt meg, de én szemtanúja voltam. Miért nem löktem utána apámat?! Fene tudja, pedig jó lett volna!
De térjünk vissza az én életemre, habár eddig is arról beszéltem, de most inkább nagyon aprólékozva a dolgot, megteszem.
Mikor születtem, ahogy elmesélték, édes gyerek voltam. Cuki, aranyos és csendes, de ezt ugorjuk is át. Térjünk arra, mikor négy lettem, és leginkább arra a novemberi napra, mikor anyám a kút mélyére került. Gyűrű nap volt. Fújt a szél, a levelek már elhullajtották a leveleiket. A szüleim sétára indultak a kertben. Módos családként megtehettük azt, hogy kertünk legyen. Mögöttük koslattam, természetes, kis kíváncsi gyermekként érdekelt, hogy miről pusmognak a szüleim. Próbáltam elrejtőzni, igyekeztem lopakodni mögöttük. Nagyon ment már akkor is. Mindig is szerettem fejleszteni a lopakodási képességeim. Fontos képesség egy tolvajnál, ezt jegyezzük meg. Tehát csak követtem szüleim. Beszélgettek, csendesen, nem hallottam miről, majd a kútnál megálltak. Még beszélgettek, hosszú percekig, apám, anyám vállára emelte kezét. Egy könnyed mozdulattal a gyengéd, kecses női test örökre elveszett a kút mélyén. Én meg csak mosolyogtam. Nem sirattam meg anyámat. Na, jó, de, mindenki azt hiszi, de egyébként csak egy színészi játék volt. Amikor kiderült, hogy anyám eltűnt, akkor természetesen sírtam. Műsírás volt, de szerintem elég jól átvertem mindenkit a családomba. Élveztem ezt is. A legkisebb lelkiismeret-furdalásnak a jelét nem vettem észre magamon. Szerencsére. Szívtelen lennék? Kegyetlen az élet, ez van. Meg kell tanulni érzések nélkül élni, vagy talán tudni kell rangsorolni, mikor érdemes előtérbe hozni az érzéseket. Fene tudja, vannak érzéseim, de nem mindenki iránt.
Ugorjunk tovább. Ötéves voltam, mikor a dadám is meghalt. Pestis. Népbetegség. Én is ugyanúgy ki vagyok téve a veszélynek, hogy elkapom. Ez van, egyszer élünk. Bár, ha választhatnánk, azt hiszem, a szép halálnál maradnék. De majd kiderül, mi jut nekem. Soha nem tudhatom. Nem is foglalkoztat. A célom, hogy amíg élek minél több nőnek szerezzek boldog pillanatokat, és minél több vastag erszényt csaljak el. Mi vezetett a lopáshoz? Később elmesélem, azt is.
Talán hét évesen kezdték el az oktatásom. Vívás, írás-olvasás, amit tudni kell egy nemesnek. Illetve illendő tudni. Igyekeztem remekül elsajátítani a dolgokat, de a vívás nem volt sosem az erőségem, nem úgy, mint a lesből való támadás. Na, igen, arról is tudnék mesélni.
Itt most nagy ugrás következik. Tizennégy évesen az életem a fénykorában volt. Sokszor jártam el otthonról, ezt természetesen nem díjazták volna, ha tudják. Kiszöktem, úgy, hogy senki nem tudott róla, csupán nővérem, de vele mindent megbeszéltem. Vicces, életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen barátság kötődik köztem és nővérem között, de ő jó nővér volt, bírtam.
A fenébe! De nem szeretem, ha kiömlik a tinta! A legkegyetlenebb dolog. Másodszorra írom le azt, amit papírra vetek. Amikor elkezdtem, valamikor ekkor kiömlött a tinta, és szépen megfestette a papírt. Azt hittem idegrohamot kapok. Sokat írtam, és ennyi, hirtelen az egésznek vége! Beszarás!
Na, de vissza a dolgokhoz. Tizennégy évesen rengeteget szöktem el otthonról, fogadókban töltöttem az estéim, és természetesen idősebbnek kiadva magam, szórtam szüleim pénzét. Italra, nőkre, amit megkívánhat egy férfit. Ekkoriban estem bűnben. Vallásos embernek kéne lennem, de szerencsére nem vagyok olyan fontos ember, hogy az inkvizíció különösebben üldözzön. Ekkoriban adtam át magam a szenvedélyeknek, mint például a szexnek. Tudják, mennyi nőt vonz egy gazdag pasas? Én nem voltam gazdag, de szüleim módosak voltak, úgyhogy a pénzt tőlük tulajdonítottam el. Sose adtak volna annyi pénzt, amennyit én egy-egy alkalommal elloptam. Tudtam hova rejtik a pénzt, könnyű volt megszerezni. Érdekes, többes számban beszélek, amikor már csak apám élt. Így esik jól.
Tizenöt voltam, mikor kitagadott apám. Persze, túl sok pénzt loptam, de igazán sokat a kitagadásom után loptam! Bárki azt hiszi, hogy hagyom büntetlenül, hogy kitagadjanak? Elvegyék a nevem. Amikor apám szembesített vele, hogy nem akar többet látni, nos, leütöttem. Vénember volt. Összeesett. Én csak fogtam egy zsákot, és ahol találtam aranyat, azt mind beleszórtam. Gondolhatják, volt rendesen súlya, de nem engem viselt meg. Inkább a lovat, akire rápakoltam a cuccaim, hogy gyorsan eltűnjek. Nevet változtattam, Ezzio Raggazzione-ra. Csak simán, nem túlbonyolítva. Elmentem a városból, messze Firenzétől, amely mindig családomra emlékeztet. Velence felé vettem az irányt. Egy olyan városba, ahol a vágyak kielégítése az első helyen szerepel. Imádtam a szexet. Talán durva, de úgy is mondhatom, hogy szexfüggő voltam. Nagyon élveztem az első alkalmat, és ez megmaradt. Úgy látszik ez a betegség halálomig kísérni fog, de nem bánom. Élvezem. A világ legélvezhetőbb dolga a szex! Ezt mindenképpen leszögezhetjük. Ha nem az lenne, akkor már rég kihalt volna az emberiség. Hihetetlen, de igaz. Ha Isten kevésbé élvezetesnek teremti a szexet… Nos, akkor én most nem rohangálnék fejvesztve, minél messzebb apám elől.
Mikor már tizenhat voltam, le is telepedtem Velencében. Utcáról-utcára járva próbáltam megélni. Loptam az erszényeket. Volt is nézeteltérésem a városőrséggel, de eddig mindig sikerült meglógnom, szerencsére. Elég nagy szívás lett volna, ha nem. De szerencsére igen. Isten mellettem állt. Segített meglógni. Szeretem Istent. De az egyház taníttatásaiba nem hiszek. Ez van.
Tizennyolc voltam, mikor elkövettem még egy vétket a lopáson kívül. Sokat loptam. Vagyonokat loptam össze, ebben biztos vagyok, de csak is a megélhetésért, meg a szexért. A szexfüggőség, olyan, mintha ópiumfüggő lennél. Ha nem jutsz a napi adagodhoz, képes vagy akár gyilkolni is. Bármit megtenni, hogy az anyaghoz juss.
Na, de visszatérve. Tizennyolc évesen, megerőszakoltam egy nőt. Egy védtelen, gyönge nőt. A legsúlyosabb vétkem volt. Eleinte nem tudtam megbékélni tettemmel, később újból megtettem, és újból, és újból. Amikor nem jött össze a csaj befűzése, és már nagyon mocorgott valami a nadrágomban, akkor megtettem. Kint az utcán. Így jutottam az adagomhoz. Ez van.
Hogy ezek után mi történt? Nos, nehéz tovább mesélni… Igazság szerint sok minden más nem nagyon történt. Csupán ezek. Loptam, és erőszakoltam. Tizennyolc éves korom után körülbelül ebből állt az életem. Jártam fogadóról-fogadóra. Olykor vállaltam hímringyó szerepet is, ha kellően megfizették. Jóképű vagyok. Szerintem is, nem csak a nők szerint.
Na, nem is írok már mást, nem koptatom tovább a tollam, nagyjából ennyit tudtam leírni az életemből, most pedig vár rám a halál, érzem. Közel áll hozzám. Huszonnégy évesen még nem akarok elmenni, és remélem, csak a megérzéseim csalnak. Majd kiderül. Nem tudok előre semmit, lesz, ami lesz, de addig is az élvezetnek kell éljek, mert valaminek mindig kell élni, különben unalmas az élet. Na, de tényleg befejezem már, mielőtt még egyszer kiöntöm a tintát, nem szeretném még egyszer megírni, elég kellemetlen lenne.
Ui.: Te, aki megtalálod ezt a naplót, juttasd el Firenzébe, a Firenze családnak, most már illendő tudniuk mi is történt velem! Örök hálám kísérjen utadon!


Halk neszek, óvatos lépések. Mintha nem is emberből lenne, járása oly légies. Pedig emberből van. Legalábbis nincs olyan jel rajta, ami nem erre utalna. Figyelemmel követed a vándor járását. Kíváncsi vagy rá, hogy tud ily halkan járni, ily óvatosan, ily kecsesen. Mikor még távolról veszed szemügyre, ami egyből leszűrődik róla, hogy csak pár centivel van egy méter nyolcvan felett. Alkata normális. Miközben egyre jobban közeledik, te egyre jobban szemügyre veszed. Alulról kezded, mert utoljára az arcát szeretnéd megnézni. Félsz az arctól, pedig nem is látod. Lábbelijét veszed szemügyre. Barna, szarvasbőrből készült, tiszta, minőségi cipő. Mintha egy nemesé lenne. A cipőt egy kapca egészíti ki. Anyaga ugyanolyan, mint a lábbelié, eme kiegészítő rész, kicsivel térde féle nyúlik ki. Rögzítve a bokánál van, és a térd alatt, olyan lábszárközépnél. A kapca felett, meg a takarásában egy barna vászonnadrág van. Jó minőségű, kényelmes ruhanemű. Majd, mikor még feljebb siklik tekinteted, már felsőruházatát nézegeted. Legalul, egy gyönyörű fehér, remek anyagú fehér ing van, amelyen jobb vállközépen egy fehér anyag van rákötve. Az ing felett egy ujjatlan, egyedi csuklyás tunika van. Jobb vállán egy gyönyörű, míves, barna féloldalas köpeny van. Derekán egy nagy, de mégis egyszerű öv van, amely összefogja a tunikát, az inget, így téve széppé az összhatást. Buggyos ingujját jobb alkarján egy alkarvédő fogja össze, míg balkezén egy bőrkesztyűt visel. Oldalán két tőr van, a biztonság kedvéért, de nem igazán szokta használni őket. Nem kenyere az erőszak. Mikor végzel a felsőtesttel, arcára siklana tekinteted, de csak száját látod. Csuklya takarja el, de mikor leemeli fejéről a rejtélyes szemek, az ismeretlen arc, egyből magával ragad. Élénk kék színű szemei, barna haja, arcszőrzete vonzóvá teszik az egyenes, tökéletes arcot. Arcszőrzete csupán egy kecskeszakáll, haja középhosszú. Mikor alaposan szemügyre vetted arcát, el is tűnik előled. Nem tudod hova, nem tudod, már merre járhat a rejtély. Kíváncsiságod hatalmas. Kíváncsi vagy, ki ő, kíváncsi vagy, hogy milyen merész...