Az ölelésről

Az ölelés
A káiniták szörnyű bélyegként hurcolják magukkal Káin átkát, mely a Fenevad által táplált embertelenségre ítéli őket, de létezésük valódi kegyetlensége talán nem is a vér utáni szomjban rejlik, hanem abban, hogy másokat is e kárhozatba taszíthatnak. A vámpírok teremtésének folyamatát ölelésnek nevezik, és ez a káiniták gőgjének legnyilvánvalóbb jele. Mivel minden vámpír magányos teremtmény, aki meg van fosztva a halandók közösségétől, és az éjszakára van kárhoztatva, mind társaságra vágynak. Idővel ez a vágy megrészegíti őket, és olyan szenvedélyt olt beléjük, amit csak az ölelés tud kioltani. Néhányan kiemelkedő jelöltet keresnek, aki megörökölhetné a vérüket, és így a gyermekükké válhat. Mások társra, hozzájuk hasonló lélekre vágynak, aki megérti az őket sújtó átkot és fájdalmat. Vannak, akik a hatalom miatt hajtják végre az ölelést, hogy a védelem vagy megélhetés céljából számos alattvalót hozzanak létre. De az ölelés egyik indoka sem (vágy, szépség, büszkeség, hatalom, szánalom, szerelem) sem igazolja vagy menti fel a káinitát szörnyű tette alól.
Az ölelés folyamata hasonlít az udvarláshoz. A gyermek megragadja az atya figyelmét, akit vonzani kezd a halandó életerejéhez és elevenségéhez. Egyes atyák leselkednek a gyermekeik után, és a távolból teszik őket próbára, lassan pusztítva el mindent, ami fontos volt a számukra, majd magukhoz ölelik őket. Mások udvarolnak a gyermekeiknek, ajándékokkal és szerelmi vallomásokkal halmozzák el őket. De senki nem akar vámpír lenni. Csak a bolondok és a naivak hiszik azt, hogy önként adták át lelküket az ölelésért cserébe. Azok a halandók, akiket nem nyűgözött le jövendőbeli atyjuk, és kétségbeesetten kapaszkodnak az életbe, nem vehetik fel a harcot egy vámpírral, aki már döntött. Abban a pillanatban, hogy egy halandó felkeltette egy kárhozott figyelmét, a legjobb, ami rá vár, a halál – a legrosszabb pedig az örökké tartó gyötrelem az élőholtak egyikeként.
Végül a vámpír a szerelemtől, kétségbeeséstől vagy vágytól hajtva megtörik, és vérrel kereszteli meg gyermekét, miközben elveszi tőle minden ajándék közül a legértékesebbet – az életet. A káiniták azzal áltatják magukat, hogy megőrzik gyermeküket az idő viszontagságaitól, de valójában azért hajtják végre az ölelést, mert megszállottá váltak. A vámpírt úgy vonzza az ember, akár lepkét a láng, és minden vágya, hogy a magáévá tegye, és végrehajtsa rajta az ölelést, hogy így őrizze meg az örökkévalóságnak.
Ennek iróniája előbb-utóbb megmérgezi az atya és gyermeke kapcsolatát. Az ölelés, melynek célja az lett volna, hogy örök tökéletességben őrizze meg a halandót, végül elpusztítja és kiforgatja önmagából. A káiniták abban a hiú reményben ölelnek, hogy hátha így újra meg tudják ragadni elveszített emberségüket, és ha új vámpírt hoznak létre, varázsütésre ismét felidézhetik, mi tette őket réges-régen emberré. Ez a remény gyorsan kialszik, amikor az atya ráébred, hogy gyermeke ugyanolyan, mint ő – egy vérre éhező szörnyeteg, mely mindörökre az éjszakára van kárhoztatva.

Vámpírrá válás
Ha a népi legendáknak hinni lehet, mindenki, aki vámpír harapásába halt bele, következő éjjel élőholtként feltámad. Ha ez valóban így lenne, már régen eltűnt volna az élet, és csak hamu maradt volna a világban. Az öleléshez tudatos és szándékos cselekvés szükséges. Nem elég meginni egy halandó vérét, vagy megölni. Az öleléshez az kell, hogy a gyermek eljusson a halál küszöbére, majd igyon egy keveset az atya elátkozott véréből. Csakis ekkor fejeződik be az ölelés.
Noha minden káinita rendelkezik a vámpírteremtés képességével, nem mindegyikük jár sikerrel. A magasabb generációk, főleg a 12. generáció tagjaiban olyan híg a vér, hogy az Ölelés olykor csődöt mond. Ezért van olyan kevés 13. generációs vámpír – az atyjuk vére egyszerűen nem elég öreg ahhoz, hogy továbbadja Káin átkát. Az ölelés kudarca teljes pusztulással jár. Csak kevés káinita épül fel gyermeke halálából, a legtöbben addig sírják vérkönnyeiket, míg a napkelte végső halálba nem taszítja őket.
Az öleléshez engedély szükséges. Ez egyike a káinita parancsolatoknak, amit a hatalmon lévő vámpírok az elpusztítás kilátásba helyezésével próbálnak megerősíteni. Káint korai éjszakáitól kezdve az új vámpírok létrehozása olyan kiváltság volt, amit csak a legidősebb káinita adományozhatott. Ez a törvény különösen szigorú a káiniták körében, és aki megszegi, az üldöztetést és a végső halált kockáztatja. Ez azonban csak ritkán tartja vissza azokat, akik atyák kívánnak lenni. Ebbe a csapdába a legtöbb vámpír élete során előbb-utóbb beleesik.

Sötétségre született
Az ölelés hátborzongatóan egyszerű. A folyamat, mely halhatatlanságra és kárhozatra ítéli a gyermeket, nem végig fájdalmas. Először az atyának a halál küszöbére kell sodornia az áldozatot. Amikor már a pusztulás szélén lebeg, a káinitának meg kell itatnia a vérével. Egyes atyák felvágják az ereiket és sugárban öntik gyermekük szájába a vért, mások beleharapnak a saját nyelvükbe, és megcsókolják áldozatukat, hogy vérük szentségtelen elkeveredését elősegítsék. A mennyiségnek nincsen jelentősége. Egyetlen csepp elátkozott vérre van csak szükség, és a változás azonnal megkezdődik, amint a vér a gyermek szájba csöppen.
A gyermek testének haldoklása közben eltűnnek a hangok, és a csend olyan fojtogatóvá válik, hogy végül saját gyengülő szívverésének hangját is elnyomja. Amikor a szív még egy utolsó, szörnyű pillanatra megdobban, sötétség rohanja meg az áldozatot, és a világ elmosódik. A gyermek azonban nincsen egyedül. Alakok bontakoznak ki körülötte. Egyesek szeme előtt halványuló emlékeik öltenek testet, mások a szeretteiket látják búcsút inteni, néhányan angyalokat pillantanak meg a Menny fényében fürödni, vagy a Poklot ásítani. A kép egész életében kísérteni fogja a gyermeket, s állandóan emlékezteti arra, amit elveszített.
Amint az atya vére a gyermek porcikáiba issza magát, égető érzés támad a gyomrában. A lángoló fájdalom megtöri az áldozat vértelen kábaságát, és visszarántja a halálból. Az égő érzés egyre erősebb lesz, míg végül minden nyugalom, ami az előbb megszállta, eltűnik. Tudatában lesz egyre merevedő testének, amely kihűlt és elnehezedett, s teljesen idegennek tűnik a számára. A legfélelmetesebb érzés, hogy a lelke csapdába esett a haldokló testben. Ez a folyamat rányomja bélyegét a lelkére, és lehetővé teszi, hogy a Fenevad megtelepedjen benne. Majd ahogy az ölelés kiteljesedik, a gyermek némán felkiált, mert képtelen levegőt szívni halott tüdejébe, s szeme kitágul kétségbeesésében. Mellbe vágja az éjszaka halovány fénye, és tudatába kerül a szűnni nem akaró éhség, a vér utáni szomj, amely most már soha nem hagyja el teljesen.
Az újonnan létrehozott vámpír gondolkodás nélkül ráveti magát bármire, ami táplálékot nyújthat. Ez általában az atya csuklója. Mohón visszanyeldesi saját ellopott vérét, de ihat valami előkészített szerencsétlenből vagy rágcsálóból is. A gyermek feloldódik az éhségben, és úgy iszik, akár egy kiéhezett állat. A Fenevad uralja a testét. Amint jóllakott, az éhség alábbhagy, de a fájdalom még órákig gyötri, ahogy a teste végigmegy a haldoklás és a szükségtelen anyagoktól való megszabadulás fázisain. A nagyobb szervek vörösesfekete csomókká zsugorodnak, míg a kisebbek vérré oldódnak. Ezután a gyermek fájdalmas öklendezés közepette kihányja a használhatatlan fekte és sárga folyadékot, mely fémes ízt hagy a szájában.
Amikor alábbhagy az éhség vörös fátyola, és a gyermek testén az utolsó görcsök futnak végig, vámpírként tér magához – többé nem ember, hanem Káin egyik leszármazottja, aki örökre az éjszakára van kárhoztatva. A régi sebek és hegek eltűnnek, miközben a gyermek bőre természetellenes sápadtságra tesz szert, mely nyers szépséggel ruházza fel. Még azok is új szépséget nyernek a halálban, akik életükben is jóképűek voltak. Ez azonban nem csupán testi változás. A gyermek szemében nyers szenvedély lángol, mely egyszerre ragadozó és vonzó, és ez éles ellentétben áll márványfehér bőrével. A gyermek vékony szálú haja halhatatlanságát keretezve, selyemként omlik a vállára. Körmei megkeményednek, fényesek és hegyesek lesznek, ínye visszahúzódik, és éles, fenyegető agyarak villannak elő.
A gyermek más, kevésbé szembetűnő változásokon is végigmegy. Az éjszakába bámulva remegni és forrni látja az árnyékokat. Mindegyik feneketlen mélységnek tűnik, melyben rémségek lopakodnak. A szél úgy suttog, mintha siratóasszonyok siratnák el a változását. A gyermek mindenhol csak a halált látja. A halandók nem szilárdnak tűnnek, hanem rövid életűnek és keserűnek. A növények és virágok hervadtnak látszanak az éjszakában, káprázatos színeik a szürke és a barna különböző árnyalataivá fakulnak. A gyermek pedig emlékezik. Emlékszik a nap fényére és a családja és barátai örömére. Ahogy visszatérnek ezek az emlékek, úgy nehezedik rá az tok. Állandóan eszébe ötlik, mit veszített el, bár most már halott, egy mozgó tetem. Káin átka felnyitja szemét a világ valódi szépségére, de egyúttal ki is rekeszti belőle.

Az első éjszakák
A gyermek első éjszakái meglehetősen viharosak. Ezt az időt tanulással tölti, és kezdi megérteni, mivé vált. Egyes atyák kedves tanárok, akik megtanítják utódaiknak, hogyan éljenek együtt az átokkal, és használják Káin ajándékait. A szerencsés gyermekek szülőt, atyát, és szeretőt tisztelhetnek az atyjukban, és szoros kötelékek kovácsolódnak közöttük. Más atyák viszont szigorúak és zsarnokiak, és úgy bánnak az utódaikkal, mint egy igavonó barommal. Ezek a gyermekek csak gyűlöletet és félelmet tanulnak, és később ők is zsarnokok lesznek. Ami még rosszabb, egyes atyák teljesen magukra hagyják az új vámpírokat, és tanács és segítség nélkül az éjszaka kegyelmére bízzák őket. Ez a sors többnyire a halált jelenti a gyermek számára, és csak kevesen élik túl saját tudatlanságuk következményeit és a feldühödött parasztok fáklyáit.
A tanulás időszaka alatt, mely pár hónaptól pár évtizedig is eltarthat, az utódokat gyermekeknek tartják, akik még nem teljes értékű káiniták. Az atyjuk védelme alatt állnak, és nincsen rangjuk a káinita társadalomban. Csak akkor kapják meg az ifjú nevet, és válnak a káinita faj teljes jogú tagjává, amikor hivatalosan bemutatták őket a terület legidősebb vámpírjának. Ezt többnyire egy vámpír felnőtté válási ceremónia kíséri. A korai évek kritikus fontosságúak a gyermek fejlődése szempontjából, és egy életre meghatározóak lehetnek. Megismerik a káinita élet hóbortjait és szokásait, miközben újonnan felfedezett hatalmukkal és a Fenevad megfékezésével kísérleteznek. Néhányan belebuknak a próbálkozásba, mert a Fenevad túl vadnak, az éhség túl erősnek bizonyul. Az ilyen gyermekeket meg kell semmisíteni, akár a veszett kutyákat, mielőtt felkeltik a halandók, vagy, ami még rosszabb, a káiniták dühét. A szerencsések (vagy szerencsétlenek) végül rátalálnak az egyensúlyra és elfogadják a Fenevadjaikat.
Az első éjszakák ideje a megvilágosodásé. A gyermek végre megérti az élőholt lét jelentőségét. Kétségbeesésében megtanulja, mit veszett el, és mivé változott. A legtöbben szembesülnek az embertelenségükkel, és rájönnek, hogy nem éreznek többé, és képtelenek valódi érzelmeket átélni. Sok gyermek nem tudja feldolgozni az ölelést, és a nap fényében keres menedéket a kín elől. Akik elfogadják, kicsodák, és megtanulják, ami a túléléshez szükséges, valódi káiniták lesznek.

Vadászat
Még a legönzőbb és legzsarnokibb atya is megtanítja a gyermekének a táplálkozás finomabb módozatait, mert e lecke nélkül a vámpírnak nem sok esélye van túlélnie a kezdeti éjszakákat, mivel felkelti a halandók figyelmét. A gyermek megtanulja, hogy vadásszon anélkül, hogy veszélybe sodorná magát, és ami még fontosabb, hogyan rejtse el a csók – a vérszívás – nyomait a seb megnyalásával. Kezdetben a tapasztalatlan, fiatal gyermek nagy valószínűséggel megöli áldozatát, ami csak még mélyebbre taszítja a kétségbeesésbe. Egyes atyák állatokon nevelik fel az utódaikat, és megtanítják nekik, hogy nem szükséges ölniük, hogy ehessenek. Ez a felismerés többnyire csak később jön, miután a gyermek már több ízben is gyilkolt az ügyetlen táplálkozás következtében.
A gyermek idővel megtanulja irányítani a Fenevadat, és egyre ritkábban őrjöng. Már nem szívja addig áldozatait, míg össze nem esnek, hanem csak annyi vért vesz tőlük, amennyi kielégíti a Fenevadat, aztán életben hagyja zsákmányát. Később, amikor már gyakrabban táplálkozik, magával ragadja az izgalom és a vad és vadász kifinomult játéka. Életre kelnek ragadozóösztönei, és egyedül kezdi járni az éjszakát. A gyermek már korán megtanulja, hogy minden káinita territoriális. Az atya kezdetben még megosztja vele a menedékét és a vadászterületét, de ahogy a gyermek egyre fejlődik, úgy őrzi az idősebb vámpír egyre jobban a saját birtokát.

Birtok
A gyermek az első éjszakák során azt is megtanulja, milyen fontos a birtok: a biztonságos menedék, ahol elrejtőzhet a nap fénye és a bosszantó halandók elől. A szemfüles gyermek megfigyelheti, hogy az atyja birtokán nem vadászik más káinita, és a látogatók is tisztelettel közelednek hozzá. Rájön, hogy a káiniták birtoka és menedéke befolyásuk fontos forrása, és megmutatja, hol állnak a vámpírtársadalomban. A különösen befolyásos vámpírok birtoka túlnő a vadászterületen, és a gyermek felismerheti a káinita társadalom majdnem feudális szerkezetét és a birtokra vonatkozó szokásokat.
Amikor a gyermekből ifjú lesz, el kell hagynia atyja birtokának biztonságát, és a saját lábára kell állnia. A menedék kiválasztása személyes feladat, amit a gyermek ízlése és vámpírlétről alkotott elképzelése alakít. Egyesek a kripták és temetők magányát keresik, mások pedig a paloták és városi házak kényelmét. A jobb birtokokat többnyire az idősebb vámpírok foglalják el, ezért az ifjaknak csak a maradék jut, elhagyott kút, egy fogadó borospincéje vagy egy romos malom. A birtok szerénysége nem számít, az ifjú előtt egy örökkévalóság áll, hogy kiterjessze befolyását. A legtöbben arról álmodoznak, hogy egy napon majd olyan hatalmas uradalmak felett uralkodhatnak, mint az öregek.
Az ifjúnak olyan menedéket kell választania, mely védelmet nyújt a napfény ellen, és valamennyire el van zárva a külvilágtól, különösen, ha még fiatal és viszonylag gyenge. Az ifjú éjszaka valószínűleg könnyen el tud bánni a halandókkal (akár még egy tömeggel is), de napközben sebezhető, és csak búvóhelyének rejtettsége védheti meg. Nem ritka, hogy az ifjak egy csapata – az úgynevezett kotéria – biztonsági okokból és a birtok megnövelése érdekében együtt próbál boldogulni.

A Hagyományok

A herceg tekintélye nagyrészt Káin Hagyományiból ered, melyeket ősi törvényeknek is neveznek. Ezek javarészt szájhagyomány útján terjedő vámpírtörvények, melyek a Hagyományokra épülnek. Az ősi törvények adják a káinita társadalom alapjait, és ezek az éjszaka ördögeinek egyetlen valós társadalmi megállapodásai. A káiniták rendkívül hagyománytisztelők, mivel rettegnek az isteni büntetéstől. Az ősi törvények Káin énóki uralkodásából erednek, ezért tisztelik őket, de nem mindig engedelmeskednek szigorúan nekik.
Ennek dacára az ősi törvények alkotják azt a megállapodást, amihez minden herceg (és nagyúr) folyamodik, ha hercegi jogaikat igazolni akarják. A Hagyományok a gyermekek oktatásában is fontos szerepet játszanak. Sok öreg mindaddig nem tartja a gyermeket vámpírnak, míg az atyja el nem sorolja neki a hat Hagyományt, ezzel pecsételve meg Káinnal kötött szerződését.

Az első Hagyomány: Szövetség
„Véred gyermekemmé tett, kit saját képmásomra teremtettem. Átkom, megváltásom reád száll. Isten helytartójaként állok fölötted. Én vagyok az út, Hagyományaim a kettőnk szövetsége. Ha engem megtagadsz, a reményt veted el” szólott Káin.
A szövetség gondolata fontos a Sötét Középkor ősi törvényeinek megértéséhez. A káiniták különösen az első Hagyomány és általánosságban véve a többi révén ismerik el Káint az éjszaka urának, és igazolják felsőbbrendűségüket, mely egyszerre ered elátkozott és áldott állapotukból. A káiniták az ősi törvények és a Káinnal kötött szövetség segítségével bizonyítják szellemi kötődésüket Káinhoz. Káin az ősi törvények előírásain keresztül nem csupán mitikus, legendabeli személyként, hanem a valóságban is megjelenik. A hagyományok betartásával a káiniták megerősítik Káinba és kárhozottságukba vetett hitüket.
Akik megvetik az átkot, megváltást keresnek az első Hagyományban, hátha Káin útját követve bűnbocsánatot nyerhetnek. Ahatalmat keresők is a szövetséghez igazodnak, a hatalom rejtett ígéretét követve, mely a hűséges szolgálat mögött rejlik. A hercegek és nagyurak uralkodásuk igazolására használják az első Hagyományt. A hercegek az isteni felhatalmazásból uralkodó halandó királyokhoz hasonlóan azért idézik az első Hagyományt és Káin szövetségét, hogy bizonyítsák jogukat a vezetésre, mint ahogy Káin is minden káinita felett áll.

A második Hagyomány: Birtok
„Mint ahogy én Nód ura vagyok, úgy legyen a te birtokod a saját gondod. Te vagy az ura, s ezt mindeneknek tiszteletben kell tartaniok, vagy lesújt reájuk a haragod. Mindenkinek meg kell jelennie előtted, ki belép, neked pediglen oltalmad alá kell venned őket. Jogod van vadászni birtokodon belül, annak vére a te tulajdonod. Fogadd el kötelességeidet, igazgasd birtokod, és add meg másoknak a tiszteletet, amit elvársz” szólott Káin.
A Birtok Hagyománya mindig is központi szerepet kapott a káiniták életében, és a feudális kapcsolatok és a vámpírok túlnépesedésének idején ez most különösen igaz. Az elmúlt kétszáz évben minden rangú és klánú káinita kétségbeesett háborúskodásba fogott a zsugorodó birtokokért, mely a legutóbbi pár évtizedben gyilkos őrjöngéssé fajult. A birtok gyakran nem csak befolyást és védelmet jelent, hanem kizárólagos táplálkozási jogot is. Egy fogadó feletti uralom gyakorlatilag végtelen számú áldozatot jelent, míg egy elszigetelt tanya még egy vámpírt is csak nehezen tart el. Mindaddig, míg egy káinitának van birtoka és megvédi más káinitáktól, nem marad vér nélkül (méretétől függetlenül).
A birtok feletti uralom hercegtől és ifjútól egyaránt megköveteli, hogy fogadják azokat a vámpírokat, akik belépnek a területükre és bejelentkeznek. A káiniták más birtokán tiszteletteljes bánásmódra számíthatnak. A vendégek biztonságáért és jó közérzetéért a birtok tulajdonosa a felelős, és meg kell osztania velük vadászterületét. Azok a látogatók azonban, akik visszaélnek a vendégszeretettel, súlyos megtorlásra számíthatnak. Nemrégiben, a hercegek és öregek között fellángolt ellentétek idején néhányan elzárkóztak a vendégek elől, és mindenkit, aki kéretlenül a területükre lép, végső halálra ítélnek.
A birtok a hercegek uralmának feudális alappillére. A káinita urak és királyok korában a birtok vált a legfontosabbá. A herceg újabb területek megszerzésével terjeszti ki befolyását. A meghódított földek egy részét hűséges vazallusainak adományozza, így még szilárdabbá teszi az uralmát, és egyre több káinitát toboroz a zászlaja alá. A káinita nagyurak a lovagok felett uralkodó halandó királyokhoz hasonlóan az egyes vámpírokat is magukénak kiáltják ki, és „pártfogásukért” vagy birtokadományaikért cserébe vértizedet és áldozatokat követelnek meg a hűbéreseiktől.

A harmadik Hagyomány: Nemzés
„Csak a nálad öregebb engedélyével és áldásával teremthetsz utódot magadnak. A teremtés joga a hozzám legközelebb állókat illeti, mivel ők viselik a felelősséget. Ha ezt megszeged, utódoddal együtt meghalsz” szólott Káin.
A harmadik Hagyomány értelmében csak a legidősebb vámpír adhatja meg a gyermek teremtésére az engedélyt. Ennek ellenére, ameddig a legtöbb káinita vissza tud emlékezni, mindig is a hercegek rendelkeztek a harmadik Hagyomány jogával. Ennek oka egyszerű – korlátozni kell birtokaikon belül a káinita populációt. Minél több gyermeke van az alattvalóknak, annál több vérre van szükség, és egyre kevesebb lesz a vadászterület, ami odáig vezet, hogy a herceg képtelen a hűbéreseiről gondoskodni. A hercegek azért is szeretik megtartani a nemzés jogát maguknak, hogy vetélytársaik ne halmozzanak fel rohambrigádokat újonnan teremtett vámpírokból. A herceg a harmadik Hagyománnyal élve ajándékként is adhat engedélyt, hogy szívességet kérjen más káinitáktól vagy megjutalmazza őket hűséges szolgálatukért.
Azok a vámpírok, akik engedély nélkül hajtják végre az ölelést, rendszerint gyermekük vagy ha bűnük akkora, a saját halálukkal fizetnek. Ebben csak kevés herceg enged. A valóságban nehéz ellenőrizni, ki hajtja végre az ölelést és ki nem. Egy atya könnyen megteheti, hogy elküldi a gyermekét, és titokban tartja, míg megfelelőnek nem ítéli az időt. Ezért az a herceg, aki szeretné megtartani a birtokát, jobb, ha keményen megbünteti azokat, akiket lefülel. Példát kell statuálni, különben a herceg többi alattvalója meg fogja kérdőjelezni a hatalmát és tekintélyét.

A negyedik Hagyomány: Felelősség
„Akiket teremtesz, a te véreid, míg el nem bocsátod őket. Addiglan vétkeik, vérük és büntetésük is a tiéd” szólott Káin.
Egy herceg soha nem ad felelőtlenül engedélyt az ölelésre. Az atya lesz a felelős a gyermek minden tettéért. Ez a Hagyomány arra inti a káinitákat, hogy gondosan megválasszák utódjaikat. A negyedik Hagyomány megköveteli, hogy az atya kitanítsa és megvédje gyermekét, mivel ha másként tesz, egyszerű a büntetése – ő bűnhődik a gyermeke tapintatlanságáért és vétkeiért. Akik elhanyagolják atyai kötelességeiket, és túlságosan is szabadjára engedik gyermekeiket, előbb-utóbb szembetalálják magukat hercegük haragjával és elítélésével. Egyes atyák, akik félnek a következményektől, véresküre kötelezik a gyermekeiket. Ezek során a gyermek ismételten iszik az atya véréből, és így természetfeletti módon megkötött bábbá válik. Hűsége ezzel garantált. A legtöbb vámpír ódzkodik ettől a megoldástól, mert így a gyermekből talpnyaló lesz.
A negyedik Hagyomány szokása megköveteli, hogy az atya bemutassa gyermekét a hercegnek, és kikérje annak jóváhagyását. A herceg dönti el, hogy az új vámpír méltó-e arra, hogy ifjúként a káiniták soraiba lépjen, vagy meg kell-e semmisíteni. Sok herceg arra használja fel ezt a szokást, hogy sakkban tartsa a vazallusait – előbb engedélyezik az ölelést, majd elégtelen nevelésre hivatkozva elpusztítják a gyermeket.

Az ötödik Hagyomány: Pusztítás
„Tilalmas fajtád idősebb tagjának vérét ontanod. Ez a jog csupán a hozzám legközelebb állókat illeti meg. A gyenge vérűeknek tilalmas öregjeik ellen kelnie. Ez az utolsó parancsom” szólott Káin.
A hercegek féltékenyen őrzik az ötödik Hagyománnyal együtt járó jogot, melyet arra használnak, hogy kordában tartsák a vazallusaikat és eltávolítsák a lehetséges bajkeverőket. A másik káinita elpusztításának joga a herceg hatalmának utolsó alappillére. A herceg nem csupán szabadon teremthet és használhatja birtokát, de azt is eldöntheti, kit érjen végső halál. A herceg az ötödik Hagyománnyal bármilyen bűnt megtorolhat; legyen bármilyen kicsi, a Lextalionis – a bibliai igazságszolgáltatás káinita verziója – alá esik.
A Sötét Középkor feudális légkörében a herceg pusztításra való jogát gyakran ajándék gyanánt átruházzák. A ranggal bíró káiniták, mint például a főszolgabíró vagy az ostorozó rendszerint alkalmazhatják az ötödik Hagyományt, hogy igazságot osszanak, és megerősítsék a herceg uralmát. A legtöbb herceg ennek ellenére óvatos, ha másik herceg vagy nagyúr hűbéresének elpusztítására adja ki a parancsot. Bár a legtöbb herceg nem habozik, sokan visszaküldik a káinitát a saját hercegének, hogy büntesse meg ő. Ha viszont a vétkes nem bűnhődik meg, ez okot szolgáltathat a háborúra.

A hatodik Hagyomány: A vér némasága
„Soha ne fedd fel valódi kiléted azok előtt, kik nem a te véredbe tartoznak. Ha megteszed, megtagadod a szövetségünket” szólott Káin.
Lehet, hogy a káiniták a legjobb vadászok, de nekik sem válik előnyükre, ha gondatlanok, és felhívják a halandók figyelmét valódi természetükre. A vámpíroknak szükségük van valamennyi titokzatosságra és megtévesztésre, hogy éjszakai birodalmukat biztonságban tudhassák a körülöttük hemzsegő halandóktól. A legtöbb középkori halandó tudja, hogy az éjszakában lények ólálkodnak, de abban már eltérnek a vélemények, hogy miként kéne ezek ellen védekezni (azon kívül, hogy messzire elkerülik őket). Ha az emberek tisztában lennének Káin fajának gyengéivel és szokásaival, nagy tisztogatás venné kezdetét.
Ezért a herceg különböző mértékben ügyel a hatodik Hagyományra. Egyesek, különösen a nagyvárosok hercegei szentnek tartják a Némaságot, mert szeretnék, ha a halandók úgy vélnk: a fallal körülkerített városokban nagyobb biztonságban vannak, mint a szétszórt tanyákon. (A táplálkozás lényegesen egyszerűbb, ha sok ember van egy helyen.) Máshol a Némaságot csak a látszat kedvéért tartják fent, és az esetek többségében figyelmen kívül hagyják. Egyes helyeken a káiniták bátran és nyíltan megjelennek a halandó udvartartásokban, a rettegést felhasználva uralkodnak, és bíznak felsőbbrendűségükben. Az efféle hercegségek azonban ritkán érnek meg pár évtizednél többet, mielőtt az egyház vagy a többi káinita felégeti őket, hacsak nincsenek elszigetelve, mérföldekre a többi halandó településtől. A káiniták rendszerint megengedik (sőt, előnyben részesítik) kárhozottságuk jeleinek mutogatását, ha ezzel megfélemlíthetik a halandókat, és kiiktatják azokat, akik szervezett ellenállást tervezhetnének ellenük. A különbség felismerésének képessége a különösen tehetséges hercegek jele.