Cherry Larivière

Vajon árulónak bélyegeznek e majd meg midőn nyilvánosság elé kerülnek soraim? Hiszen tiltott szavak ezek még ha nem is hazug közülük egy sem. Vajon hagynom kellene e, hogy a félelem behálózza még oly fiatal szívem és gyökeret eresszen bennem a rettegés…?
Egy udvarhölgy sosem adhatja ki a kastélyban történő dolgokat, mert vagy a kastély lesz otthonunk, életünk minden múló pillanatában, míg el nem hagyja megfáradt, cserepes ajkainkat az utolsó lélegzetvétel vagy a szerencsésebbek feleségek s anyák lesznek. Bizonyára sejted már hogy az én életem másképp alakult.

Franciaország nemes földjein születtem, 1401-ben egy csendes, őszi napon. Az október mindig is kellemes hónapnak számított a nyári kánikula után. Nem csak a város, a lakosság is ugyanolyan különc, furcsa, s maga módján hátborzongató volt számomra. Nem csak a nemesi rideg vér mely kegyetlenül kiütközött a földesurak körében, amikor egy-egy rabszolga hátán több mint 30 ostorcsapás csattant, vagy a fájdalmas segélykiáltások miatt… nem, volt, ami az egyszerű népeket az éhezésnél és a nyomorúságnál is nagyobb rettegésben tartotta… mendemondák Európa szerte. Persze erről csak később szereztem tudomást.
Édesanyám belehalt a születésbe. Negyedik gyermek voltam a családban, három fivérem mellett az egyetlen leány, így a keménykezű munkára sosem volt szabad még csak gondolnom sem.
Dadusok neveltek, igazi hölgynek, még végül 13.ik születésnapomon apám, izgatott, örömtől vöröslő arccal, szaporán emelkedő mellkassal el nem újságolta a hírt; mától udvarhölgy leszek, a királynő udvarhölgyeinek egyike, mert szépségem s éles eszem kihívta magának a helyet. Akkor örültem. Mi több… hihetetlenül boldog voltam, hisz kisgyermekként ki mindig is olyan megjelenést akart, mint a királynőé, ki udvarhölgy akart lenni mi sem lehetett nagyobb megtiszteltetés és öröm, mint hogy ez teljesüljön.

Apám, nemes lévén jó kapcsolatokat ápolt minden területen így magával Franciaország királyával is. Gyakran érdeklődött hát felőlem, sorra írta a leveleket, melyben megemlítette bátyáim hadba vonulását, ami nem is lehetett volna természetesebb – kivéve legifjabb bátyám, ki a lét élvezetit hajszolva élte minden napjait, bordélyokba járt, rendszeresen ivott, szabályokat szegett… velejéig elkényeztetett ficsúr volt aki megszökött mihelyst megtudta, hogy a katonai lét őt sem kerülheti el, hisz nemzedékek óta hagyomány volt, hogy a férfiak még ha nemesek is, a hadba vonulnak és visszatértük után helyezik magukat kényelembe. Már ha visszatértek persze.

Egy letűnt kor emlékei csupán, mely ifjúkoromról árulkodik. Egy mesés kastélyban, a leggyönyörűbb királynő szolgálatában, ki nemcsak alattvalókként, lányaiként bánt velünk, udvarhölgyekkel. Igen, így volt. Olyan mélységes szeretetet s törődést kaptunk Úrnőktől mintha mindannyian kegyelmezett gyermekei volnánk nem pedig hű szolgálói. Sosem felejtem el az asszonyt kinek keze 13 éves korom óta a vállaimon nyugodt.

Persze úri figyelemből sem volt hiány… hiszen a 15-16 éves lányok nem ritkán voltak már terhesek, vagy fiatal anyák kiknek nemesi véreket kellett a világra hozniuk. Nekem valahogy mindig sikerült kibújnom ez alól, ilyen olyan cselekkel… nem akartam olyan lenni, mint a többi, többre vágytam – hát a király szeretője lettem. Elvesztettem a kegyeletet királynőm részéről, megvetést kaptam szolga körökben, egyetlen hiba porrá őrölte álmaim.
Mert ezek után egyszerű udvarhölgy lettem – szeretet nélkül életet, magányt kaptam vétkemért és még csak az sem okozott többé örömet hogy a király imádott szeretője lettem.

19 éves korom felénél jártam mikor csomagolnom kellett. Pár új udvarhölggyel együtt nekem is el kellett hagynom otthonom. Egy afféle zsarnok ha lehet így mondanom, vásárolt fel minket és tekintve hogy már csak gyűlölt személy voltam kit megtűrtek apám neve miatt, örömmel váltak meg tőlem – hiszen apám úgy tudta, még jobb életem lesz. A hamis ígéretek oly könnyedén buktak ki az ajkakon, mint ahogy a virágok nyílnak, ki ha megérkezik a tavasz.

Róma városába indultunk. Az utazás ideje gyorsan elrepült. Csak figyeltem a tájakat, melyeket sorra magunk mögött hagytunk, a zord telet, melynek hidege végigkísért minket és azt a síri némaságot mely a félelemmel karöltve lengte be a teret. A jövőtől, az ismeretlentől való félelmet mely mindannyink lelkébe megbújva várta a legalkalmasabb pillanatot, hogy elárassza testünk a pánikkal.
És hogy mikor érkezett el ez a pillanat? Közvetlen azután hogy megérkeztünk Róma szent földjeire. Megállítottak bennünket, rablók, kéjéhes pillantásokat vetve mindhármunkra, majd egy óvatlan pillanatot kihasználna kapva kaptam az alkalmon és futni kezdtem – azt hiszem sosem futottam még ilyen gyorsan, ilyen vehemesen, lélekszaggatva… a tüdőm sípolt, az izmaim újra és újra fel akarták adni, megállni, pihenni, de tudtam, ezt egyszerűen nem szabad.
Amint elértem a kikötőt, hajóra szálltam és szerencsémre a kapitány nem kért semmit… egyszerűen megszabadított kínzó és fogva tartó láncaimtól melyek lelkemet vetették mélységes fogságba, és Velence földjeire hozott. Most is vele élek… könnyed életet. Takarítok, mosok, főzök… de nem bánom. A rémálom csak pár hétig kísértett – testvérem kéjes arca, pőre pillantása hogy mit tenne saját húgával és a másik két udvarhölggyel, akiket sikerült elkapniuk Rómába érve… szégyellem de elmenekültem, nem törődve az ismeretlen nőkkel.
És most, békésen igyekszem élni – szeretetben, ahogy apám és a királynő tanított. Velencében.