Véres Telihold

Így utólag belegondolva, minden olyan egyszerűnek is logikusnak látszik. Minden adja magát, a dolgok egymásba klappolnak, szépen összeilleszkednek.
Egyszerű közember voltam. A fene se vágyott hallhatatlan létre és természetfeletti képességekre, én meg aztán végképp nem. Az egész ott kezdődött, 1291 nyarán, abban a diadalmas hadjáratban, amikor Csák Máté csapatai között, III. András magyar király vezetésével az alsó-ausztriai hadjáratban egészen Bécsig nyomultunk előre. Talpas voltam, egy nincstelen zsoldos, akit besoroztak, és aki ment. Szívemben diadal, lelkemben a Magyarország iránti elkötelezettség, pengémet pedig András és Máté iránti elkötelezettség vezérelte. A táborban kerültem összetűzésbe egy idegennel, aki párbajra hívott. Nem hátráltam meg, de nem is tehettem volna - mást kívánt a becsület. Viszont amikor a király háborúzik, magyar nem emelhet fegyvert magyarra, így várnunk kellett, amíg a hadjárat véget ér.
S mihelyst ez megtörtént, kísérettemmel nekivágtam, hogy felkeressem a dicstelent, aki gyávának nevezett mindenkit, aki Csák Máté szolgálatában áll. Utunk nem volt rövid, de nem csalódtam az ellenfelemben - várt rám a megadott helyen, és időben. Ő nemes volt, én nem. A párbaj gyorsan véget ért.
Én viszont, amiért kezet emeltem egy nemes magyarra közemberként, hiába tettem ezt párbajban és tanúk előtt, üldözött vad lettem. Menekülnöm kellett. Szlavónia felé vettük az irányt hű követőimmel, és éjszakára egy kétes hírnevű mocsár közelében telepedtünk le. Kies vidék volt, nem kevésbé kísérteties. A hideg ellen tüzet gyújtottunk, volt elég kiszáradt fa, amik örömmel adóztak ennek a szándékunknak. Száraz, korhadt ágaik a mai napig a szemem elé idéződnek.
És az a megfenekedett szörnyeteg is, amely ránk rontott az erdőből. Hatalmas volt, legalább két és fél méteres. A telihold tökéletesen megvilágította alakját, ahogy őrjöngve közénk vetette magát. Karmos, agyaras rémség, duzzadó izmokkal, erőt sugalló alakkal, farkasfejjel, szőrösen. Hallottunk róla mindannyian, de sosem hittünk a létezésében. Embereim, valami húszan rettegve ugrottak talpra, majd repültek szét. Szörnyű volt. Véres, letaglózott állatokként álltunk a berserkerként harcoló szörnyeteg előtt, aki egyre-másra szórta szét az embereimet. Nyílvesszők csapódtak a testébe, kardok csaptak le rá, de fel sem vette. Üvöltve tombolt közöttünk.
Magam sem tudom, mit gondoltam, amikor a fegyvert felemelve rárontottam. A könnyű szablya véres mélyedést vágott a szörnyeteg mellkasára, majd ahogy hátrahúztam a pengét, átdöftem a testét. Izzó szemét rámvetette, és tudtam, hogy halott vagyok. Aztán csak azt éreztem, hogy egy iszonyú erő megragad a vállaimnál fogva, magához ránt, majd izzó fájdalom mart a vállamba.
Megharapott. Aztán repültem.

Amikor magamhoz tértem, az erdő csendes volt. Mozdulni képtelen voltam, és ködös hajnal volt. Percek voltak vagy órák talán, mire egy közeli faluból ránk találtak. Ránk? Rám. Én voltam az egyetlen túlélő. A húsz tapasztalt harcosom vérbe fagyva, bezúzott vértezettel hevert a földön, szétmarcangolva. Nekem se sok hiányzott ahhoz, hogy meghalljak, mondták a parasztok. Csakhogy én ekkor már tudtam.
Nem fogok meghalni. A véremben ott kering a vérfarkas mérge. Immár én is az vagyok, ami ő, már ha igazak a legendák.
Igazak voltak. Félelmetes gyorsasággal felépültem a súlyos sérüléseimből. Látásom, hallásom, szaglásom egyre élesebbé vált, és egyre több időt töltöttem a természetben. Sorsom felett keseregve, hogy miféle szörnyeteg is lettem, a közeli erdőbe menekültem. Ott talált rám István. Ő volt az, aki megharapott. Magához vett, és elmagyarázott mindent, beavatott szörnyűséges létem minden titkába.
Őt öltem meg először. Nem is sejtette, hogy mi vár rá, amikor szablyám hátulról átjárta az éppen átalakuló test szívét. Szégyen, nem szégyen: hátulról. Igen. És jól esett. Szörnyeteggé tett, hát az a minimum, hogy pusztulnia kell.
Magyarországra nem térhettem vissza. A világban kalandoztam, bejártam Stájerországot, Bajorországot, Ausztriát, Szerbiát, majd úgy döntöttem, ismeretlen területekre evezek. Ekkor már réges régen megerősödtem, és a déli végeken én voltam a legerősebb hím. Olyan területet akartam, ahol egyedül vagyok. Beletörődtem a sorsomba. Abba, hogy elrendeltetésem van.
1421-et írtunk, amikor átléptem Olaszország határát.