Viva la Vita(e)!

Viva Venezia!

Hogyan máshogyan is kiálthatna fel egy magamfajta úri hölgy? Ó igen, úri hölgy, nem holmi csoffadt dáma, holmi kövér nemes felesége, nem holmi háziasszony, vagy buta, koszos, tudatlan, cicomás asszonyság! Mert igen! Én több vagyok, mint azok, akik lenéznek azért, ami lettem. Irigység és féltékenység süt szemükből, s ha tehetnék, egy kanál vízben fojtanának meg! Mert uraiktól, míg ők otthon hónapok óta nem kaptak semmi betevőt, forró ölem gyümölcsét naponta élvezik? Mert míg ők ostoba, tudatlan libák, én a művészetek, a kultúra és tdomány ismerője lehetek, s míg Ők a betűvetés művészetét sem tudhatják, nekem messzi földön híres tanítóim akadtak? Ó balga tyúkok, kik a kokasülő mellett fortyogó bosszújukat szövögetik! Sosem lesztek biztonságban! Soha, míg férjeitek rabszolgaként az én mámoros csókom vágyja, míg vagyont, pénzt, s bármit megadnak egyetlen érintésemért. Ó balga kotlósok, kik foggal körömmel ragaszkodtok hozzájuk, s mit féltettek, s hiszitek, tiétek, mind az enyém? De hogyan jutottam idáig? Viszonylag kevés ideig éltem a városban.
Az úr 1396-ik évében születtem, egy kurtizán leányaként, s így egyenes utam volt a szakma kitanulásához. Már 15 éves koromban Előbb Firenze-ben, majd Genova-ban, s Itáliaszerte számtalan nagy és neves tudóstól tanulhattam, olvasást, írást, számtant, s míg az átlag polgárok nejének tilos mindennemű tudomány, 20 évesen érett és komoly tudással rendelkező nővé lehettem. Igen, kurtizán vagyok! De miért szégyelljem? Több vagyok, mint bárki, vagy bármi. Több, mint amiről sokan csak gondolnak. S immáron hatalmam is van, nem csak a földi, de a kárhozott létben is? Ó drága atyám! Giuseppe Ortenio, ki oly nemes kinccsel adományoztál meg. Ki adtál erőt, hogy a férget, melyet szenvedélyem vonzott magához, a fehér halált egyetlen csókoddal úgy hesegetted el, mint sűrű ködöt az őszi , hajnali szellő, egyetlen fuvallattal. Atyám gyakran látogatott meg. Nem mondom, hogy gyengéd, s remegő kezű szerető. Oly sötét és tiltott vágyak birtokosa, melyeket még csak gondolni is bűn, s mostmár, az új létben, amit adott, megértem titkait, melyeket azidáig csak kérdés nélkül teljesítettem, mostmár értem. Értem, s érzem mindazt, amit Ő, együttléteinkkor, értem, s látom mindazt, amit prédáink elejtésekor él át. S csak hálás lehetek, hogy Én ezt az ajándékot kaptam, s nem azt, mit áldozataink. Most Ő a pártogóm. Ő a védőm. Apám helyett apám, férjem helyett férjem, szülőm helyett szülőm. Egy vagyok a véréből, s Ő is egy velem, s bár szoros kötelékkel közöttünk létezünk, s ugyan nem egymás sötét karjaiban hajtjuk nappali álomra minden alkalommal fejünket, mégis, egymásban élünk, létezünk, s élvezzük az életet.

Viva la Vita! Viva la Vitae!