Vámpírok

Vámpírok
Még ha a Középkor: Vámpír világa napfénynél hasonlít is a saját történelmünkre, az éjszaka teljesen különbözik tőle. Amint leszáll a Nap és az istenfélő népek otthonaik és kalyibáik biztonságába húzódnak vissza, a vámpírok előbújnak. Ezek a vérszívó lények az idők kezdetétől fogva léteznek, és ők uralkodnak a középkor éjszakájában. Saját udvaraik és királyaik vannak, és olyan harcokat vívnak, és olyan szerződéseket kötnek, melyekről az élők semmit nem tudnak.
Kísérteties színpadunkon ezek a halott húsba öltözött ragadozók, ezek a halhatatlanok, az éjszaka urai a főszereplők.

Szörnyetegek és ördögök
A vámpírok alapjában véve a mítoszok vérivó szörnyei. Hideg, halott testük van, és az élőkből táplálkoznak, hogy tovább élhessenek. Éhségük ereje akkora, hogy könnyen vad, gondolkozás nélküli ördögökké válnak, akik vér utáni vágyukban szárazra szívják áldozataikat. A vámpírok Fenevadnak nevezik az éhséget és az ezt kísérő tombolást, mely állandó társuk az örökkévalóságban. Neki köszönhetik, hogy hirtelen haragúak, és ádázul küzdenek a harcban, s hogy gyakran közelebb állnak a ragadozókhoz, mint az emberekhez.
A vámpírlét árnyoldalai közé azonban nem csak a düh és az éhség tartozik. A Fenevad állandó nyomása és a vámpír lelkének halott és fagyos jellege alattomos vágyat szít az érzések iránt. Az élőholt létből hiányoznak az élet örömei és bánatai, és a vámpírok megszállottsággal, gerjedelemmel, gyűlölettel és irigységgel helyettesítik őket. Ahogy telnek-múlnak az éjszakák, ezek a vágyak az emberi erkölcsiség maradékát is eltörlik. A legtöbb vámpír ördögien kegyetlen és gonosz teremtménnyé válik – egyesek akaratuktól függetlenül, mások viszont azért, mert így döntöttek. A halandók többé nem áldozatok, hanem játékszerek, akiket úgy lehet kínozni, ahogy a gyerek tépdesi ki a légy lábait.

Elátkozva és elhagyatva
A mélységgel szemben, amelyben a vámpírok élnek, ott a magasság, ahonnét lebuktak. A vámpírok nem részei a teremtésnek. Nem ragadozók, hanem olyan emberek, akiket nagy átok sújtott. Minden vámpír, legyen bármilyen ősi vagy ördögi, valaha eleven, lélegző ember volt, akit megölt egy másik vérszívó, kiszívta a vérét, és a sajátjából megitatott vele valamennyit. Ez a folyamat (amit ölelésnek vagy átváltozásnak is neveznek) egyfajta szentségtelen újjászületés: a meggyilkolt halandó tovább él, és bár átkozott éhség hajtja, emlékszik arra az életre, amit a napon töltött. A vámpírok teremtése előre megfontolt cselekedet – attól még nem lesz valaki vámpír, hogy ittak belőle, még ha bele is hal – és az első vámpírra, Káinra vezethető vissza. Káin, Ádám és Éva elsőszülött fia volt az első gyilkos, és Isten büntetést rótt ki rá a vétkéért. Az átok vámpírrá tette, és a vérszívók ezért káinitáknak nevezik magukat, ősként ismerve el Káint.
Káin átka azonban ravasz dolog. Testileg végleges – a vámpír az Átváltozás után élőholt, éjszakai teremtménnyé válik – de szellemileg azonban nem. A vámpír csapdába esik az élet és halál közti pillanatban, a lelke megakad a Mennyország és a Pokol között. A földi Pokolra van kárhoztatva, ahol sötét ösztönei lassan felfalják énképét.

Harcosok és papok
A káiniták ingatag ösvényen egyensúlyoznak az egykori erkölcsös teremtmény és a vadállat között. Azt beszélik, valaha a káiniták magányosan járták ezt az utat, és elvonultan éltek a vadonban vagy a halandó nyáj között. Nem találkoztak mással, csak akiket ők maguk Öleltek magukhoz. Mostanra azonban változott a helyzet, és ez nem véletlen. Ha a vámpír magányos, a Fenevad könnyen elnyűheti a lélek maradványait. Az egyedülálló káinita senkihez nem fordulhat, senki nem érti meg helyzetét. Egy halandó sem értheti az élőholt kárhozat zordságát, és a kárhozottak mindentől elvágva csak az őrületbe menekülhetnek. Ezért Káin leszármazottai összegyűlnek. Amikor a halandók éjszaka az otthonaikba menekülnek, a vámpírok útnak indulnak Európa katedrálisaiban, váraiban, vásárhelyein és falvaiban.
A káiniták ezeken a gyűléseken valamennyi vigaszra lelnek. Az öregekhez és a náluk bölcsebbekhez fordulnak, hogy azok vezessék őket a halhatatlanságban. A beszélgetésekből alakultak ki az ösvények, a vámpír hitek és filozófiák, melyek arra tanítják a káinitákat, hogyan zabolázzák meg annyira vadállati természetüket, hogy akaratuk és elméjük maradványai megmaradjanak. Az ösvények tanítói szürke papok csuháját öltik magukra, és szentségtelen, éjszakai összejöveteleket elnökölnek. Az elmélkedés azonban sem társaságban, sem magányban nem fékezi meg a Fenevadat. A végtelen éhséget tettel kell feloldani, nem puszta gondolatokkal. Ha a Fenevadat nem lehet állandóan az élők vérével kielégíteni, és nem pusztíthat el mindent, ami a szeme elé kerül, akkor a káinitának tettel és hódítással kell elvennie a mérgét. A belső küzdelmek külső háborúkba csapnak át. Régen ezek a harcok egyszerűek voltak. A vámpírcsapatok éjszaka megküzdöttek egymással a jogért, hogy primitív élőkből lakmározzanak. Most azonban a csatamezők nagyobbak és bonyolultabbak. Ádám eleven leszármazottai megsokasodtak, városokat és királyságokat építettek, országokkal és kontinensekkel kereskednek. A káiniták a halandó világ feudális uralkodóihoz hasonlóan harcos hercegek lettek, akik fegyverrel és intrikával vívják harcukat. Hatalmas, saját udvartartást vezetnek, és éjszakai királyságokat igazgatnak. Néhány herceg egyházi ügynökein vagy a különféle céheken keresztül működik; mások pedig csupasz karddal és agyarral lépnek a harcmezőre. Valamennyien veszélyesek és nagy hatalmúak, különben társaik gyorsan elpusztítanák őket.
A keresztények időszámítása szerint 1230-at írunk. A Káiniták ezt a kort a hercegek Háborújaként emlegetik.

A kárhozottak
A Sötét Középkor éjszakái a vámpírként ismert és rettegett teremtmények uralma alá tartoznak. Ezek a lények káinitáknak nevezik magukat, mert származásukat Káinig, Ádám és Éva elsőszülöttjéig és öccse, Ábel gyilkosáig vezetik vissza. Ez a kor az ő birodalmuk, amikor a vámpírok az éjszaka urai és félelem nélkül élhetnek. Ősi falakon állnak, és hosszú és sötét árnyékot vetnek birtokaikra. Rómától Párizsig csábító succubusként járják a sötét városi utcákat, miközben a vámpírok harci csapatai néma lápokon és dombokon ütköznek meg egymással, hogy vérrel és hamuval simítsák el ősi nézeteltéréseiket. Míg a legtöbb halandó zárt ajtó mögött reszket, a vámpírok éjszakai udvarokat tartanak, és a holtak intrikáit játsszák. Ki-be suhannak a királyok és királynők palotáiban, és úgy játszanak a halandók életével, akár a kockával. Azonban nem minden vámpír gyűlik éjjeli lepkeként a városokba és a halandók udvaraiba. Néhány vad és rejtélyes káinita a városfalakon túl elterülő vadonba merészkedik, és itt épít magának királyságot, ahol kisebb vámpírokon és rettegő embereken uralkodik. A babonaság és a hit korában a káiniták úgy kelnek át az éjszakán, akár az Apokalipszis négy lovasa, s nyomukban halál, viszály és fájdalom jár. Káin gyermekei sokféle álcát ölthetnek az uralkodók koronájától kezdve a papi csuháig, de minden vámpírnak szembesülnie kell azzal, hogy valójában szörnyeteg, aki az éjszakába burkolózik, és az élők vérére áhítozik. Ez elől az átok elől nincsen menekvés. Mindannyian hidegvérű gyilkosok, élőkön élősködő ragadozók, akiket kivet magából Isten fénye és az emberek társasága. A káiniták fertelmes szörnyek, mozgó tetemek, melyeket olthatatlan éhség mozgat, ami végül mindent elemészt, ami valaha fontos volt nekik, s így örök kárhozatra ítéli lelküket. Minden káinita el van átkozva, és ennek jele az örökségük; soha nem fogják megismerni a mennyország békéjét vagy a Pokol kínjait. Egyesek boldogan megfizetik ezt az árat, és megelégednek a hatalommal, amit cserébe kapnak: a vérmágia misztikus ajándékaival, az emberfeletti erővel és gyorsasággal, és mindenek felett a halhatatlansággal. Sokan azonban siratják vámpírrá válásukat. A káiniták gyászukban a megváltást keresik, hogy visszakaphassák, amit elveszítettek – a lelküket.

A vég nélküli halál
Bár a káiniták valaha emberek voltak, mostanra az éjszaka elátkozott és elhagyott teremtményeivé váltak. Minden káinita rémisztő lény, a legifjabbtól kezdve a legöregebb vénig: hatalmas, lenyűgöző és szeszélyes. Elátkozott vérük tiltott hatalmakhoz segíti hozzá őket, melyeket diszciplínáknak neveznek. Ezek a sötét erők ihlették a természetfeletti érzékekkel rendelkező, árnyékokba olvadó és denevérré vagy farkassá változó vámpírok történeteit. A diszciplínák felruházzák a káinitát a képességgel, hogy magához szólítsa a holtakat, pusztító viharokat idézzen meg, vagy uralkodjon mások elméjén. A vámpírok halhatatlanok, akikre nem hat a halál, és szinte minden sérülés és betegség elől védve vannak. A vér és az akaraterejük szinte minden sebesülést pillanatokon belül meg tud gyógyítani a lefejezést kivéve. A káiniták halálos ragadozók, ezért erősebbek és gyorsabbak a halandóknál. Puszta kézzel felmásznak a várfalakon, és egyetlen ütéssel leterítenek egy páncélos lovagot. A káiniták fenségesek és hatalmasak, de nem mentesek a gyengeségektől. Fogyatékosságaik éppúgy szentségtelen örökségük részei, mint hatalmuk a vér és élőholt lényük felett.

Mélyálom
A karakter a mélyálomban az útja által meghatározott időszakra érzéketlenné válik, s ezalatt nem kell vérpontokat költenie. Az alacsony értékkel rendelkező karakterek mélyebben és tovább alszanak, mint azok, akik értékei magasabbak. Akik önként lépnek mélyálomba a kijelölt idő felének letelte után ébredhetnek fel.

Miután letelt ez az idő, a káinita megpróbálhat felébredni (de nem muszáj). Az a vámpír, aki önként merült mélyálomba, megtartja mélyálom előtti egészség szintjeit. Az, aki a sérülések hatására került mélyálomba, roncsoltként ébred.
A vérveszteség miatt mélyálomba került káinita nem kelhet fel, míg legalább egy vérpontot nem kapott Ha nem jut vérhez, meghatározatlan időre ebben az állapotban marad, de út értékétől függetlenül, ha friss vitaehez jut, megpróbálhat felébredni. Akik önként vagy sérülés hatására kerültek mélyálomba, a bizonyos megadott ideig alszanak. Ha mélyálomból felébredő vámpír vértartaléka háromnál kisebb, dobnia kell őrjöngés ellen. Ha valaki a leromlás utáni mélyálomból ébred, az őrjöngés azonnali.

Szívbe döfött karó
A népi hiedelmekkel ellentétben a szívbe döfött karó nem öli meg a vámpírt, csupán mozdulatlanságra kárhoztatja. A káinita ekkor nem képes mozogni, vérpontot költeni vagy diszciplínákat használni. A karakter ennek ellenére eszméletén marad, és tökéletesen tudatában van a környezetének. A kényszerű mozdulatlanság egyike a vámpírok legrettegettebb állapotainak, akik ijesztőnek tartják a tehetetlenséget. Ez a félelem olyan erős, hogy amikor a káinita szívéből kihúzzák a karót, akár azonnal őrjöngni kezdhet. Bár a vámpír nem képes használni diszciplínáit vagy a vérét, naponta el kell költenie egy vérpontot, ahogy az a „Vérpontok felhasználásánál” olvasható. A kiürült vértartalék sorvadáshoz vezet.
A karót nehéz átdöfni a szíven. A támadónak nagy szerencsére és erőre, valamint összpontosításra van szükség, ezért harcban nagyon nehéz is.

Sorvadás
A vér utáni éhség nem csupán ördögi vágy, hanem az élőholt lét feltétele. A vámpír vér nélkül nem képes mozgatni a testét, és miközben a Fenevad élelemért sikolt, testileg leromlik. A sorvadás akkor következik be, ha a vámpír szívén karót döfnek át – minden éjjel vért kell költenie, hogy felébredjen, de ugyanakkor nem képes táplálkozni, de előfordulhat akkor is, ha a vámpír el van zárva az ennivalótól. Nem lehet félvállról venni a hosszú utazásokat, ahol nincsen mire vadászni.
Amíg a káinita szervezetében van vér, a teste változatlan marad. Ha azonban kimerül a vértartaléka, a teste kezd leromlani, hiszen felhasználja a maradék kis vért is. Az erek kiszáradnak, a testnedvek eltűnnek. A sorvadás első időszaka roppant kellemetlen a vámpír számára, akinek teste lassan elemészti önmagát. A külseje minden éjjel egyre jobban tönkremegy. Először csak száraznak tűnik, majd ahogy a szervek és izmok elsorvadnak, egyre jobban lesoványodik.
A folyamattal együtt járó fájdalom egyre növekszik (amit a káinitának karózás esetén némán kell eltűrnie). Minden éjjel, amikor nem képes vérpontot elkölteni az ébredéshez, egy szint halálos sebzést szenved, és elveszít egy megjelenés pontot, míg el nem jut a tehetetlen szintre. Ekkor a vámpír kiszikkadt tetemre emlékeztet, és állandó kín gyötri. Ha továbbra sem jut vérhez, mélyálomba kerül. Ilyenkor megszabadul a sorvadás fájdalmától, de sokkal nehezebben válik ismét egészségessé. Amíg a teste vissza nem gyógyul sérült szintre, érzéketlen marad, és felébredve azonnal úrrá lesz rajta a Fenevad. Őrjöngeni kezd, és megtámadja és kiszívja a legközelebbi áldozatot. Ha a vámpír vérhez jut, a szokásos módon meggyógyíthatja ezeket a sebzés szinteket, és a megjelenése is rendbejön. Egyes szadista vámpírok csak annyi vért adnak áldozataiknak, hogy az ne legyen képes mélyálomba zuhanni. Ilyenkor a káinita eszméletén marad, és teljesen tudatában van a testét kínzó fájdalomnak. Ilyen módon hetekig, hónapokig vagy akár évekig életben lehet tartani egy vámpírt, kínzása meghatározatlan időre megnyújtható. Azok a káiniták, akik túlélik az ilyen gyötrelmet, többnyire mentálisan megsérülnek, és katatóniások vagy hisztériások lesznek. Ha a vámpír szívébe nem döfnek karót, de elzárják előle a vért (például bezárják), szintén bekövetkezik a sorvadás. A káiniták ebben az állapotban a vér bármilyen forrására rávetik magukat, és hajlamosak az őrjöngésre.

Elmeállapotok
A karakter mentális állapota legalább olyan fontos, mint a testi egészsége, és sokszor sokkal kevésbé van felette hatalma. A vámpír vérpontokkal begyógyíthat egy fizikai sebet, de a mentális sérülések és állapotok sokkal kevésbé alkalmasak a befolyásolásra.

Elmezavarok
Egyes vámpír teológusok szerint Káin valódi átka nem a vér utáni éhség, hanem a kortalanság. A káiniták előtt örökkévalóságig tartó éjszakák nyújtóznak feloldozás nélkül, több évszázadnyi küzdelem a Fenevad ordítása ellen, és a tudat, hogy minden, amit szerettek, porrá omlik. A káiniták, akiket amúgy is nyomorgat a vadállati düh, gyakran áldozatául esnek az őrültség és elmebaj egyéb formáinak. Egyes klánokban (különösen a malkaviták körében) az elmezavarok szinte járványszerűen terjednek, míg más klánok tagjai mentális stressz következtében jutnak hozzá. A legtöbb esetben az elmezavarok azt mutatják, hogy a karakter képtelen szembenézni a világgal, és torz tükörben szemléli a valóságot, mely jobban megfelel tudatállapotának. Egyes karakterek már a játék elején rendelkeznek ezekkel a furcsaságokkal. Mások a játék során gyűjtik be ezeket a mesélő szándéka szerint, többnyire stressz, félelem vagy aggodalom következtében.
Az elmezavarok nem azt a célt szolgálják, hogy beskatulyázzák a karaktert, hanem hogy kihívást jelentsenek a játékos és társai számára. Lehetőséget biztosítanak a szerepjátékra és a mesélésre. A sötét középkornak fontos része az őrület, és akiket sújt, azokat sokan átkozottnak vagy áldottnak tekintik. Sokszor úgy válaszolnak a külső hatásokra, hogy az számukra teljesen logikus, de a kívülállók furcsának tartják, mert nem ismerik a viszonyítási alapot. Az elmezavarok hatása nem lehet önkényes; alkalmazkodniuk kell a saját szabályaikhoz. Ezek a szabályok rendszerint a karakter elmezavarinak gyökeréhez köthetők, és a játékos és mesélő közösen dolgozza ki őket. Például a tűztől való félelem oka lehet az, hogy a vámpírt egy inkvizítor tűzzel kínozta. Az ifjú maximalistává válhat, ha atyja súlyosan megbüntette hanyagságáért.

Az elmezavarok rendszere mindegyik esetben más.
● Emlékezetkiesés: A karakter kitörli múltja egy részét, talán egy szörnyű balesetet következtében (ilyen lehet az ölelés is) vagy akár hosszú időszakokat is. Az emlékezetkiesés oka szinte mindig valamilyen stressz, bár a fizikai sérülésnek is lehet ilyen hatása. Az amnézia rendszerint csak a memóriára hat, de egyes esetekben a karakter bizonyos képességek használatát is elfelejtheti, és így nem tud elvégezni bizonyos feladatokat, vagy meglepheti, hogy képes rájuk.
● Katatónia: A karakter stressz esetén teljesen visszahúzódhat a világtól, és mozdulatlanul, reakciók nélkül ül. A katatónia cselekvéseket korlátozó természete miatt nem javallott játékos karakterek számára.
● Képzelgés: Egyesek nem képesek elfogadni a valóságot, ezért inkább egy képzelt világba vetítik magukat. A képzelgés mértéke és témája különféle lehet. A karakter olyan emberekkel beszélgethet, akik nincsenek jelen, vagy az istenek hangját hallja, akik különböző tettekre utasítják. Csaknem normálisan viselkedik a középkori emberekkel és intézményekkel, de az eseményeket saját szemszögéből értelmezi. Egy káinita például tarthatja magát az Arthur-mondakör Lancelot lovagjának, akinek egy gonosz démont kell legyőznie vagy egy szépséges hercegnőt megmentenie. Az ilyen képzelgések különcnek tüntetik fel az illetőt, de ritkán veszélyesek (hacsak nem hiszi el a káinita, hogy nappal is szabadon járhat-kelhet). A karakter másokra adott reakcióját is befolyásolhatják, és fogékonyabbá teszi az őrjöngésre („Mordred emberei, uram!”) vagy őrült kirohanásokra sarkallják („A grál erre van!”)
● Hisztéria: A hisztérikus karakterek alig uraik az érzelmeiknek, hirtelen hangulatváltozásoktól szenvednek. A hisztérikus káinita könnyebben őrjöngeni kezd más vámpíroknál, különösen, ha stressz éri
● Holdkórosság: Ez a betegség a hold fázisaihoz kötődik. Ha telihold van, a karakter mániákus és magán kívül van, újhold idején pedig visszafogott és melankolikus. Máskor normálisnak tűnik. Az őrjöngés elleni ellenállása is eszerint változik, és egy ponttal nő vagy csökken a hangulatától megfelelően.
● Megalománia: A karakter azt hiszi, hogy uralkodásra született, és képességeitől és mások hozzáállásától függetlenül a hatalmat hajszolja. Azokról, akik elutasítják követeléseiket, azt tartják, hogy irigyek, akik a hatalomba kapaszkodva meg akarják tagadni tőlük a jussukat. A megalománok szerint ezeket az ellenfeleket politikailag vagy fizikailag el kell pusztítani.
● Melankólia: A melankolikus káiniták gyakran mély depresszióba süllyednek, elvesztik érdeklődésüket a szokásos tevékenységük iránt, és magukba fordulnak. A vámpír akaratereje jelentősen lecsökken (a szokásos érték fele, felfelé kerekítve), és nehezen lehet őket cselekvésre bírni. A depressziós időszakok többnyire egy kudarc után jelentkeznek, bár éhség (vértartalék negyede vagy kevesebb) vagy pszichológiai tényezők is kiválthatják.
● Tudathasadás: A karakter múltjában történt valami, ami több énre bontotta személyiségét, melyek mind saját jellemzőkkel, szemléletmóddal és célokkal rendelkeznek. A személyiségek számát és természetét, a váltásokat kiváltó tényezőket (érzelmi stressz), és a tudásukat a játékos és mesélő közösen határozzák meg. A káiniták esetén ezek a személyiségek külön erényekkel, jellemzőkkel és diszciplínákkal rendelkeznek, és akár még különböző klán tagjainak is hihetik magukat. Azt csak a mesélő döntheti el, hogy a képességek valódiak, vagy csak képzeletbeliek.
● Rögeszme: A rögeszmés karakterek egy bizonyos tevékenységre, személyre vagy tárgyra összpontosítanak. Lehet, hogy minden birtokukban lévő tárgyat kategorizálnak és szétválogatnak, vagy makulátlan tisztának akarják tudni a kezüket és ezért állandóan mossák. Lehet, hogy csak egy bizonyos embercsoportból isznak, vagy csak egy módon, vagy egy bizonyos szent minden szentélyét meg szeretnék látogatni. A rögeszme tárgya mindig a karakter létezésének középpontjában áll. Ha nem jut hozzá, akkor idegessé válik.
● Túlkompenzálás: A karakter szeretné egyik (valós vagy képzelt) hibáját személyiségének másik vonásának kihangsúlyozásával kompenzálni. Ez korlátozza a cselekedeteit, és megváltoztatja a világszemléletét. Lehet, hogy „szentként” viselkedik másokkal szemben, és minduntalan kioktat másokat a hibáikról, miközben igyekszik megtartani az erkölcsi fölényt. Ha a karakter saját gyengéire fény derül, hihetetlen zavarba jön, és megjósolhatatlan, mit fog tenni.
● Paranoia: Féltékenyek rád vagy félnek tőled. Meg akarnak ölni! A paranoiás karakterek üldözési mániában szenvednek, akár egy csoporttól vagy egyetlen személytől. Gyanakvóak minden szociális, és attól félnek, hogy mások is kapcsolatban állnak a kínzóikkal. A legapróbb dolgok is paranoiát válthatnak ki belőlük, és a karakter magába zuhan, vagy félelmében kitör. Természetesen, ha a karakter paranoiás, nem jelenti azt, hogy nincs, aki valóban szeretné elkapni….
● Maximalizmus: A maximalisták élőholt létüknek minden részletét uralni akarják, és gyakran merev szabályokat követnek, hogy biztosítsák, hogy minden „terv szerint halad”. Minden erőfeszítésüket arra fordítják, hogy minden úgy menjen, ahogy eltervezték, és ha mégsem így történik, könnyen felizgatják magukat, és akár még őrjöngeni is kezdenek.
● „Megszállottság” (Spirituális vérszomj): Ez különleges káinita elmezavar, melynek áldozatai azt hiszik, hogy a vérrel együtt áldozataik lelkét is kiszívják. Úgy tartják, hogy áldozataik fejükben megszólaló hangok vagy tudatukba szivárgó emlékeken keresztül beszélnek hozzájuk. Egyes esetekben a szenvedő alany ezeket a hangokat okolja tetteiért, és azt állítja, hogy cselekedeteivel csak le akarta csillapítani kínzóit.
● Regresszió: A regressziós karakterek nehezen tudják elfogadni a valós világot. Ők azonban nem képzelt környezetben keresnek menedéket, hanem egyszerűbb, gyakran gyerekmentalitásba menekülnek. Az ilyen karakterek erősen függenek másoktól a feladatok elvégzése és a döntéshozatal szempontjából egyaránt. Rendszerint naivak, ami egyszerre áldás vagy átok, a körülményektől függően. Ez a menekülés az ifjúkorba lehet állandó, vagy csak stressz idejére előtörő jelenség. Egyes karakterek nagy nyomás alatt még messzebb térnek vissza a múltba, mígnem mentális képességeik teljesen felmondják a szolgálatot, és csak ösztönösen cselekednek. Ezek az időszakok emlékezetvesztéssel járnak, amiket ki lehet játszani, vagy úgy, hogy a karakter előre megadott irányvonalak mentén játszik, vagy az elmúlt pár perc/óra/nap emlékei nélkül tér magához.
● Vitustánc: A vitustánc valójában nem elmezavar, hanem idegrendszeri betegség (amit a XXI. században Sydenham chorea néven ismernek), amit a középkor lakói őrületnek gondoltak. Az arc és a végtagok önkéntelen rángásával jár, mely napokig, hetekig tartó táncszerű mozgást eredményez, majd eltűnik, de gyakran hónapokkal vagy évekkel később visszatér. A vitustánc reumás láz eredménye, és egy csoportban is könnyen leterjedhet, tömeges „őrülethez” vezetve. A káiniták a legtöbb halandó betegséggel szemben fogékonyak a vitustáncra, amit fertőzött vérrel kapnak el.
● Látomások: A karakterek úgy hiszik, hogy látomásokon, transzon vagy egyéb önkívületi állapotban bepillanthattak az isteni szférába. Ez idő alatt katatóniában vagy transzban vannak, vagy megállíthatatlanul tombolnak. A látomások felidézésének képessége is változó, időnként teljesen pontosan vissza tudnak emlékezni rájuk, máskor csak homályos emlékeik vannak. Egyes részletek napokig nem térnek vissza, míg valami külső hatás nem éri őket. Ezek a látomások a túl aktív képzelet szüleményei is lehetnek, de ha a mesélő szeretné, valódi jóslatok is lehetnek.

Elpusztítás és mélyálom
Bár a vámpírok halhatatlanok, el lehet őket pusztítani. A káinita éjszakai élete törékeny dolog, és állandóan résen kell lennie. Minden vámpír retteg a végső haláltól, melynek feledése egyszerre rémíti meg és vonzza azokat, akik belefáradtak az élőhalott létbe. A végső halálra akkor kerül sor, ha a káinitát lefejezéssel, tűzzel vagy napfénnyel elpusztítják. A káinita tudósok között vitatott, hogy pontosan mi történik, amikor egy vámpírt elér a végső halál. Egyesek szerint a káinita lelke leveti magáról Káin átkát, és Isten végre befogadja a királyságába. Mások szerint csak a Sátán és a Pokol vár rá. A káinita számtalan módon találkozhat a végső halállal, de korántsem egyszerű megölni. Sok történet arról, hogy miként lehet egy vámpírt legyőzni, nem több mesénél, babonánál és legendánál. A szívbe döfött karó csupán mozdulatlanságra kárhoztatja a vámpírt. A keresztek, rózsafüzérek és egyéb vallásos jelképek hasznossága merőben a viselőjük hitétől függ. Ha ezeket a tárgyakat egy hívő birtokolja, egész csapat vámpírt elriaszthatnak (ami megmagyarázza, hogy a káiniták miért kerülik olyan gondosan, hogy felhívják magukra a vallásosak figyelmét). Időnként a más vámpírok által okozott sérülések is végzetesek lehetnek. Ha pedig a közönséges sebekből nagyon sok van, azok is végső halálba taszíthatják a káinitát. Ilyen esetekben azonban a halálnál jóval gyakoribb, hogy a vámpír mélyálomba merül.
A mélyálom tetszhalott állapot, amely pár éjszakától kezdve akár évszázadokig is eltarthat. A káinita a mélyálomban teljesen védtelen, alig észleli a világot maga körül, és akkor is csak úgy, mintha álmot látna. Az ősi vámpírokról az a hír járja, hogy mélyálomban is képesek a kommunikációra és a diszciplínáik használatára, de a fiatalabbak erre képtelenek. Ők egészen addig mély kómában fekszenek, míg természetfeletti testük fel nem épül. Egyes káiniták mélységes melankólia következtében önszántukból választják az álmot. Ezek a káiniták a jövőtől félve elzárt menedékeikbe húzódnak, és a régmúlt időkről álmodoznak.

Káin átka
Mint ahogy Isten a maga képére formálta az embert, úgy örökölték meg Káin leszármazottai is az átkát. A vámpírok bukott néphez tartoznak, és minden éjszaka újabb emlékeztetője átkozott létüknek és Isten ítéletének. Az átok, vagy ahogy a káinita misztikusok nevezik, a „vég nélküli halál” az, ami igazán megkülönbözteti a vámpírokat az emberektől, és ami kárhozatra ítéli a lelküket. Minden káinita halhatatlanságra van ítélve, hogy félje a napot és a tüzet, és hogy örökké éhezzen. Ha valakit az élőholt lét sötétségére kárhoztattak, nincsen visszatérés. A káiniták minden áldott éjjel érzik az átkot.

Halhatatlanság
A káiniták kiváltsága, a halhatatlanság, egyszerre áldás és átok. Kevés vámpírt vakított el annyira a gőg, hogy halhatatlannak nevezze magát. A legtöbben jobban kedvelik az élőholt kifejezést. A vámpírok megszabadultak az idő pusztításától. A káiniták nem öregszenek úgy, ahogy a halandók – a tagjaik nem válnak petyhüdté,, szellemi képességeik nem csökkennek. Koruk változatlan marad, és pontosan úgy néznek ki, mint amikor vámpírok lettek – szépségük vagy csúnyaságuk mindörökre megmarad. A halhatatlanságnak vannak más előnyei is. A káiniták védettek a legtöbb betegséggel szemben, bár könnyen a hordozóikká válhatnak, és városról városra haladva, a védtelenekből táplálkozva elterjeszthetik a ragályt. Mivel a káiniták teste halott, nem érzik úgy a fájdalmat, mint az emberek, és vérükkel olyan sérüléseket is meg tudnak gyógyítani, melyek a legszívósabb lovaggal is elbánnának.
A halhatatlanság azonban átok is egyben, és minden káinitát előbb-utóbb elér az öröklét mélabús közönye. Ugyan a halálnak nincsen hatalma felettük, de az örökkévalóság végül rémisztőbb, mint a pusztulás feledése. Az évezredek úgy terülnek el a vámpírok előtt, akár hatalmas, nap nélküli óceánok, melyek mellett még Káin leghatalmasabb gyermekei is eltörpülnek. Eljön az idő, amikor minden kárhozott rádöbben arra, hogy semmi nem tart örökké. Születésük helye romba dől és porrá omlik. A szeretteik megöregszenek és meghalnak. A káiniták sem lesznek mások, mint régi idők relikviái. Káin gyermekei az éjszaka urai, mert az is éppolyan örök, mint ők. De minden éjjel egyre közelebb hozza a káinita apokalipszist, a Gyehennát. Bár Káin végítélete csak évszázadok, esetleg évezredek múlva jön csak el, a halhatatlanság révén legtöbb utódja jelen lesz, ha végül elérkezik. Ez a fenyegetés ott lebeg minden vámpír felett, és emlékezteti őket arra, hogy bár több évszázad is eltelhet, végül felelősségre vonják őket bűneik miatt.

Tűz és fény
A káiniták félnek a tűztől és a napfénytől – mindkettő Isten fennhatósága alá tartozik és Széth gyermekeinek kiváltsága. Ez a kettő még a legősibb vámpírt is végső halálba tudja taszítani: kortalan testük egy szempillantás alatt füstölgő hamukupaccá változik. Még a legkisebb lángnyelv (mint például a gyertya) vagy a napfény egyetlen sugara is irtózatos fájdalmat okoz a káinitáknak. A vámpírok a közönséges sérülésekkel ellentétben nem tudják meggyógyítani a tűz vagy a napfény okozta sebeket. Akik olyan szerencsétlenek, hogy hajnal idején a szabadban vannak, vagy egy boszorkányégetés kellős közepébe csöppennek, csak abban reménykedhetnek, hogy pusztulásuk gyors lesz. Nem csupán arról van szó, hogy a tűz és a napfény végzetes a vámpírok számára. A közelségük fejvesztett pánikot vagy őrjöngést válthat ki. A vámpírok az éjszaka többi teremtményéhez hasonlóan félnek a fénytől. Még a legnyugodtabb és visszafogottabb káiniták is pánikban törnek ki egyetlen napsugártól vagy elszabadult lángnyelvtől.
A félelem még nem minden. Minden káinitát gyötör a nappal utáni vágy, mindegy, milyen mélyre temetik ezt az érzést, vagy gyűlölet köntösével ruházzák fel. A napfény világából száműzött vámpírok szeretnének ismét a sugarakban fürödni, és visszaidézni, milyen érzés volt. Attól a pillanattól fogva, hogy a káiniták átléptek a halhatatlanságba, mindörökre kísérti őket az utolsó emlékük a napról – ez egyben átkuk és a vámpírléttel elveszített világ szimbóluma.

Zuhanás
Bár a káiniták természetfeletti ereje és szívóssága lehetővé teszi, hogy ellenálljanak a zuhanásból eredő sebzéseknek, nem kerülhetik el teljesen a sérülést. Minden három méter zuhanás után egy szint zúzódást szenved, amit állóképességgel (+ szívóssággal) csökkenteni lehet. A sérülés mértéke nem haladhatja meg a 10 szintet, de ha eléri, zúzódás helyett halálosnak számít, és a páncélok sebzésfelfogása feleződik (lefelé kerekítve). Ha a felület, amire a karakter érkezik, éles (például tüskés), a mesélő a sebzés egy részét vagy egészét halálos sebzéssé alakíthatja.

Tűz
A tűz egyike azon kevés dolognak, amitől a káiniták rettegnek. Véget vethet az életüknek, mégis mindenütt ott van a középkorban, a tűzhely alatt, a parázstartókban, a fáklyák végén lobogva. A káiniták élőholt létének nagy ellentmondásai közé tartozik, hogy meg kell találniuk az egyensúlyt a tűztől való félelem és a fény utáni vágy között.
A tűz kritikus sebzést okoz, és a páncél védelme sem számít ellene. A fémvért csak tovább súlyosbítja a helyzetet, mivel visszatartja a hőt. A tűz által okozott sebzést csak szívóssággal rendelkező karakterek képesek csökkenteni állóképesség + szívósság dobással, a célszámot a tűz intenzitása és mérete szabja meg. Szívósság nélkül nem lehet tűz ellen sebtűrést dobni, és a karakter a teljes sebzést elszenvedi, ami nem sebzés kockákban, hanem automatikus egészség szint vesztésben nyilvánul meg. A karakter, akinek ruhája lángot fogott, vagy aki csapdába esett a tűzben, tovább sebződik, míg el nem menekül vagy el nem oltja a lángokat.
A tűz által okozott sérülés külső jegyei igazán szörnyűek lehetnek. Minden két szint sebzésért csökkentsd eggyel a karakter megjelenését! Egy káinita számára ez a torzulás ideiglenes. Halandó számára örökre szól.

Napfény
A napfény halandókra nézve ártalmatlan, de a káinitáknak átka. Még a szórt fény is úgy égeti a vámpírokat, akár a nyílt láng, a verőfény pedig lángra is lobbanthatja őket. A napfény a tűzhöz hasonlóan automatikusan kritikus sebzés szinteket okoz, ha a sebtűrés nem csökkenti. Sebtűrésre csak azok képesek, akik rendelkeznek a szívósság diszciplínával – a játékosok állóképesség + szívósság dobást tesznek. A sebtűrés nehézsége a napfény intenzitásától függ, a sebzés pedig a szabadon lévő bőrfelülettől. A napfényes területre pillantó karakter ideiglenesen megvakulhat, mert a visszavert napfény kiégeti a szemét. Egyes káiniták szerint a holdfény is fájdalmat okozhat, de csak kevesen éreznek bármi mást enyhe kényelmetlenségen kívül.
A sebtűrés dobást minden körben meg kell tenni. Balsikernél a karakter lángra kap, és így a tűz hatásaival is számolnia kell. A napfény kiválthatja a Rötschrecket is

Az éhség
Minden vámpír az élők vérére szomjazik, és alapjában véve ez élőholt létük motorja. Az éhség szüntelen és kielégíthetetlen, és még a legerényesebb és legnemesebb káinitákból is gyilkosokat és szörnyetegeket csinál. Minden káinita elsődleges gondja, hogy fenntartsa halhatatlan létezését. Talán átkozzák a szentségtelen lényt, akivé váltak, de mindannyian félnek a végső haláltól, ezért esznek. Mindegy, hogy a vámpírok véres orgiák során szívják ki áldozataikat, vagy éjszakai pásztorórák során iszogatnak, így is, úgy is halálhozók. Az első néhány halál még megdöbbenti és elszomorítja őket, de idővel egyre érzéketlenebbek lesznek, és gondolkodás nélkül elvesznek egy életet.
A táplálkozás a káiniták legfontosabb ajzószere, egy mámorító aktus, ami felér a szexuális élvezettel. Egyszerre testi és szellemi művelet. A vámpír és áldozata egy rövid pillanatra eggyé olvadnak. A világ eltűnik, és a vámpír semmi másra nem tud gondolni, csak a zsákmánya egyre ernyedtebbé és nehezebbé váló testére, ahogy a vérét issza. A káinita szó szerint az áldozat életét szívja ki. Sokan sziréndalként írják le a zsákmány haldokló szívverését, mely egyre távolabb csábítja a káinitát. Ez az egyetlen alkalom, amikor a vámpír nyugalmat talál állati éhsége elől.
A káinita misztikusok szerint fajuk legöregebbjei évszázadok, évezredek elteltével rádöbbennek arra, hogy az emberi vér többé nem elégíti ki a szomjukat, és inkább a saját fajtájukéra áhítoznak. A legenda szerint az ősatyák azért hozták létre a klánokat, hogy állandó utánpótlásuk legyen, amiből táplálkozzanak. A fiatalabbak szerint ez a történet csak az öregek koholmánya, amit azért találtak ki, hogy engedelmességre bírják őket; de az igazságot csak a vének tudják.
Az éhség nem elvont ösztön; Isten nyers formába öntött átka. Egy pecsét, mely eltorzítja és elpusztítja a vámpírokat, s nem csak azáltal, hogy gyilkosságra ösztönzi őket, hogy halhatatlanságukat táplálják, hanem mert teljesen eluralkodik rajtuk. Megszínezi érzelmeiket és gondolataikat, és egyre mélyebbre rántja őket a kárhozatba. A káiniták Fenevadnak nevezik ezt az éhséget és a pusztító ösztönöket.

A Fenevad
A Fenevad minden vámpírban ott lapul, egy testet megszálló szellem, mely vérre szomjazik, és kegyetlenségből és erőszakból él. Szeszélyes és rosszindulatú, és örök kárhozatra ítéli a vámpírokat. Legyen bármilyen erős vagy hűséges a káinita, amíg a Fenevad benne van, meg van fosztva a megváltástól. A Fenevad hajtja a káinitákat, hogy szörnyekké váljanak, és elpusztítsanak mindent, amihez csak hozzáérnek, és ami fontos a számukra. A vámpírok miatta gerjednek olyan könnyen haragra, és ez a pióca élősködik az érzelmeiken, megrontva és megbélyegezve őket. Káin jámbor és hívő gyermekei szerint a Fenevad nem más, mint az első bűn visszatükröződése, amit Káin a szüleitől örökölt. A káiniták a vámpírrá váláskor feláldozzák halhatatlan lelküket, és ezért az egész örökkévalóságot saját alantas ösztöneik és vágyaik rabjaként kell leélniük.
A Fenevad származásáról nem tudni, de ez az átok, amely kiforgatja a vámpír személyiségét, és felnagyítja a hibáit. Az apa szeretete megszállottságba fordul. A pap megrögzötten hisz saját igazában, egészen odáig, hogy vámpírként elkövetett bűneit Isten akaratának számlájára írja. A lovag szerelme az úrhölgy iránt eltorzul, és beszennyeződik, majd gyűlöletet és megvetést szül. A Fenevad minden vámpírt előbb-utóbb önzővé tesz. Az ő szükségleteik, bűneik, szenvedésük, szeretetük és gyűlöletük lesz a legfontosabb, túlszárnyalva minden mást. A Fenevad a lélek legsötétebb bugyrából kiált szabadulásért. A gyengék elbuknak, és vadállatok lesznek, akiket csak a legalantasabb vágyak és ösztönök irányítanak – többnyire a túlélés és az éhség. Minden káinita ettől az állapottól tart, mert ez előző énjük halálát jelenti.
Akiknek az akarata erős és meggyőződésük szilárd, jobban járnak, képesek bebörtönözni a belső szörnyet, csak akkor táplálkoznak, ha szükséges, és ügyelnek az érzelmeikre. A káiniták utaknak nevezett sötét vallások és filozófiáktól remélnek segítséget a Fenevad féken tartásában, márpedig ez olyasmi, amit minden káinita szeretne – véget vetni a végeérhetetlen éhségnek és ösztönöknek, és ismét rátalálni a nyugalomra. A környezetüket próbálják uralni, mert a Fenevad felett nincsen hatalmuk. A káiniták királyságok és birodalmak felett uralkodnak, de minden éjjel szembesülniük kell a felismeréssel, hogy nem mások, mint a Fenevadjuk bábjai. Ebben a küzdelemben pedig egy vámpír sem kerekedhet felül.

Az ördöggel cimborálni
A káiniták számára a Fenevad maga a Pokol: egy olyan erő, amely uralkodik rajtuk, kárhozatba taszítja a lelküket és mindörökre kizárja őket a fényből. Nincs menekvés a rontó suttogás elől, mely vétkek elkövetésére csábítja a káinitát, hogy éhségét kielégítse. A Fenevad azt pusztítja el, amit a Sötét Középkor világa biztosra vesz – a megváltás ígéretét. E nélkül nincs remény, és ha már remélni sem lehet, a káiniták egyedül maradnak egy sötét világon.
Mindegy, milyen átkozott a Fenevad léte, mégiscsak ez a káinita hatalom forrása. Bár sugallatai a pokolra ítélik a vámpírt, ugyanezek az ingerek és ösztönök tesznek róla, hogy tovább éljen, bár a teste halott. A Fenevad által áhított vér ugyanaz, mint ami a káinitát életben tartja, és lehetővé teszi, hogy érezzen és létezzen. A káiniták a Fenevad tomboló éhsége nélkül csupán rothadó, tudta nélküli bábok volnának.
A káinitákat az őrjíti meg, hogy felismerik: nem többek szörnyetegeknél, és egyedül vannak a megváltás reménye nélkül. Legyőzve és elhagyatottan megadják magukat a Fenevadnak, és magukhoz ölelik a sötétséget.

Káin
Káiné a kétes dicsőség, hogy első volt a kárhozottak között, ő volt az a rosszindulatú forrás, melyből a káiniták megszülettek. Az özönvíz óta semmit nem tudni Káinról, és csak a harmadik generáció tagjainak vannak emlékei a Sötét Atyáról. Egyes káiniták azt állítják, hogy találkoztak egy titokzatos vándorral, aki olyan vén volt, akár a föld, és az éjszaka anyagából szőtt köpönyeget viselt. Senki nem tudja, hogy ez a zarándok azonos-e Káinnal. Azok, akik hisznek a létezésében, félnek a visszatértétől, mert az a jóslat kering, hogy magával hozza a végítéletet az utódai számára.

Lilith ajándékai: Diszciplínák
A legenda szerint Lilith, Ádám első felesége volt az, aki megtanította Káinnak a diszciplínák hatalmát, vagyis a vérmágiát, amelyre minden káinita képes. Lilithet Sötét Anyának is nevezik, és saját szektái vannak, amik őt imádják. Szűz Mária halandó kultuszához hasonlóan Lilith vámpír imádata is változatos, és minden gyülekezet a Sötét Anya más és más oldalára összpontosít. Mivel Lilith volt Káin első tanára, a káinita nőket többnyire egyenlő félként kezelik a vámpír társadalomban – és jaj annak az ostoba ifjúnak, aki máként gondolja. A korszak keresztény körülményei között azonban kevés káinita hajlandó elismerni, hogy egy nő, méghozzá Lilith tanította volna meg Káinnak a vérében lapuló hatalom használatát.
A diszciplínák a származásukat érintő teológiai vitáktól függetlenül minden káinitát misztikus erőkkel ruháznak fel – ilyen például az állatok feletti uralom, az illúziók és az árnyékok irányítása, a parancsoló tekintet és így tovább. A rendhagyóbb diszciplínák közül néhány a hús feletti is hatalmat biztosít, vagy feléleszti a holtakat. Majdnem húsz ismert diszciplína létezik, melyek közül egyesek valamennyi káinita számára ismerősek, másokat azonban egy-egy vérvonal őriz féltékenyen.
A diszciplínákat vér működteti, ez egyben a katalizátor és a közvetítő anyag. Ezért használatukhoz a káinitának vonakodva bár, de szembe kell néznie vámpír természetéhez. Ez ördögi alku, és csak azok nem esnek áldozatául, akiknek elég erős az akaratuk. A diszciplínák használata révén a káiniták végső soron a Fenevadat szolgálják, egyre táplálva az erejét.

A halott szív átka
A káiniták szörnyetegek, természetellenes és szentségtelen teremtmények. A szó szoros értelmében már nem emberek – ez teljesen megváltoztatja a szellemüket, de csak kevesen akarják ezt elismerni. A káiniták a természetes dolgok birodalmán kívül léteznek. A testük halott, mégis léteznek, gondolkoznak és cselekszenek. Bár valaha emberek voltak, a vámpírátok megbélyegezte a lelküket, és fölényes és elhagyott lényeket csinált belőlük. Sok ifjú még semmi különbséget nem lát halandó és káinita élete között, de ahogy az évek telnek-múlnak, egyre szembeszökőbb a változás. A vámpírok végül rádöbbennek arra, hogy valóban halottak, belefagytak abba a szörnyű pillanatba, amikor az örök nyugalmat megtagadták tőlük, és felváltotta a szenvedés és az éhség. Ezt a felismerést egy másik követi: a lelkükben a Fenevad él, és szabadulásért üvölt a halott hús örök börtönéből. A vámpírok megváltást nem remélő, magányos szörnyetegek. Ezt hívják a káiniták a halott szív átkának.

Halhatatlan, mégis élettelen
A káiniták élősködők, nem pedig éteri, halhatatlan teremtmények. Csupán eleven, gondolkozó tetemek, amit nem az akaraterő vagy a torz énkép hajt előre, hanem a halott testen átáramló természetellenes, elátkozott vér. A vámpírok hatalmuk és képességeik dacára statikusak, mindörökre csapdába ejtette őket a halál pillanata; éberek, de a megvilágosodás elkerüli őket. A káiniták teste és szelleme halott; a tetemet a Fenevad mozgatja, tölti el érzelmekkel és engedélyezi a gondolatokat. Idővel emberi énjük nem lesz más, mint halványuló visszhang, amit az évszázadok során elnyom a Fenevad üvöltése.
A vámpírok halottak, ezért nem fejlődnek és növekednek úgy, mint az emberek – még az érzelmeik is tompák és torzak lesznek. Már nem éreznek fizikai gyönyört, csupán fájdalmat és éhséget. A káiniták képtelenek úgy tanulni a hibáikból, mint a halandók, csak arra emlékeznek, amit elveszítettek, és soha nem képesek felülkerekedni a múltban esett sérelmeken. Az új gondolkodásmódok elsajátítása, mely olyan csodálatos tulajdonsága a halandóknak, számukra ismeretlen, és élőholt anakronizmussá változtatja őket. A káiniták képesek új szokások és képzettségek elsajátítására, de nem tudják úgy a részükké tenni ezeket, mint élő korukban. Az újonnan felvett szokásokat úgy viselik, mint az álarcot, hogy elrejtsék stagnáló természetüket. Csak a Fenevad végtelen éhsége és haragja tudja új tapasztalatokra tanítani a káinitát, s ez megfesti sötétségével. A vámpírok olyanok, akár a márványszobrok, örök tanúk, akik kívül állnak az időn. Ez a tulajdonság mohóvá és ragadozóvá teszi a káinitákat, ahelyett, hogy kreatívak vagy gondoskodók lennének. Egykori emberi énjük szeretné megőrizni ezeket a tulajdonságokat - hogy úgy nézhessen a szépségre, hogy értékelje, és ne akarja mindenáron megszerezni – ám a Fenevad a vágy, gőg és gyilkosság eszközeivel a kétségbeesés fenekére taszítja őket.

Elhagyatva
A káiniták nem kapnak haladékot a bizonytalan éjszakától. Tudják, hogy a sötétségben rémségek lapulnak, és ezek közül a legfélelmetesebbek saját Fenevadjaik. Az eleven papok prédikálhatnak a tüzes bugyrokról, amit akarnak, a káiniták számára a Fenevad maga a megtestesült Pokol. Ez az erő uralma alá hajtja őket, kárhozatra ítéli lelküket, és mindörökre elveszi tőlük a fényt. Nincs menekvés előle, és az elhagyatottság elől. Az ölelés elpusztítja azt az egyetlen dolgot, amiben a Sötét Középkorban élők biztosak lehetnek – a megváltás ígéretét. Enélkül nincs remény, és a káiniták magukra maradnak egy sötét világban. Ezt a felismerést egy másik is kíséri, hogy innentől fogva a káinita csupán a sötétséget ismerheti: az éjszaka valós, és az élet elvételére kárhozott lélek belső sötétjét.
Az elmúlt évszázadban ölelt káiniták közül sokan pokolbéli teremtménynek tartják magukat, és ennek megfelelően cselekednek. Mivel a Menny meg van tagadva tőlük, átadják magukat alantas ragadozóösztöneiknek, és fürdenek a kárhozatban. Először szenvedélymentes, érzéketlen gyilkosok lesznek, akikben nincs sem szánalom, sem könyörület, majd vad, emberölő szörnyetegekké válnak. Még azok is elbuknak, akik még mindig hisznek, és a megváltást keresik. A Fenevad követelőzését nehéz figyelmen kívül hagyni.
Az elfajulás azonban nem váratlan, és nem is teljes. Inkább egy lassú hanyatlás, melyben a káinita nem annyira az átka önkéntelen áldozata, mint inkább cinkosa. A vámpírlét nem ítél rögtön kárhozatra, csupán eltúlozza a belső sötét oldalt.

Legendák

A vámpírok halhatatlanok
Igaz. Bár meg lehet őket öni (rendkívül nehezen),nem öregszenek és nem halnak meg természetes úton. Nincsen szükségük ennivalóra, és nem lélegeznek.

A vámpírok élőholtak, és az élők vérével táplálkoznak.
Igaz. Orvosi értelemben a vámpír halott - nem ver a szíve ,nem lélegzik, hideg a teste és nem öregszik -,mégis gondolkozik, jár, tervez, beszél...vadászik és gyilkol. Mesterséges halhatatlansága fenntartásához időről időre vért kell szívnia - leginkább emberi vért. Vannak bűnbánó vámpírok, akik állati véren tengetik életüket, és akad olyan ősöreg Vértestvér is, akik fajtársait vadásza le, hogy fennmaradhasson, de a legtöbben az emberek vérét fogyasztják. A vérszívásban a vámpírrá válásukkor kifejlődött, megnyúló agyaraik segítik őket. Valamilyen varázslatos úton-módon képesek egy nyalással eltüntetni a foguk okozta sebeket, azaz táplálkozásuk látható bizonyítékát. Mivel a vér létezésük és hatalmuk alapja, mindennél fontosabb számukra. Halandó ételek, halandó levegő, halandó szerelem - mindez teljesen érdektelen. A vér az egyetlen szenvedélyük, nélküle hamar elfonnyadnának és halotti álomba merülnének. Sőt, bár melyikük lenyűgöző dolgokra - gyógyításra, erőnövelésre és egyéb mágikus képességekre - képes felhasználni az ellopott vért.

Akivel vámpír harapás végez, vámpírként éled újjá.
Nem igaz. Ha így lenne, nyüzsögnének a világon a vámpírok. Valóban emberi vérrel táplálkoznak, és néha megölik áldozatukat - de az ilyen sorsra jutott emberek a legtöbb esetben egyszerűen elpusztulnak. Ahhoz, hogy élőholtként térhessen vissza, először ki kell szívni az összes vérüket, utána pedig vámpírvérrel kell megitatni őket. Ez az ölelésnek nevezett rituálé változtatja a halandót halhatatlanná.

A vámpírok szörnyetegek - holtestekben tanyát vert démoni szellemek.
Hamis... és igaz is egyben. Önmagukban még nem démonok, de a tragikus körülmények összjátéka feltartóztathatatlanul sodorja őket a szörnyűséges tettek felé. A megteremtett vámpír kezdetben még úgy viselkedik és gondolkodik, mint halandó korában. Nem válik belőle azonnal gonosz, szadista szörnyeteg. Azonban hamar felfedezi a mindent elsöprő éhséget, a vér utáni vágyakozást, és rájön, hogy csak úgy maradhat életben, ha korábbi fajtársain élősködik. Gondolkodása is komolyan megváltozik - olyan személyiség jegyeket vesz fel, amelyek nem egy közösségben élő minden evőhöz, hanem egy magányos ragadózóhoz illenek inkább. A körülmények vagy a szükség rákényszerítik a gyilkolásra az először vonakodó élőholtat - aztán az évek multával egyre könnyebb lesz az ölés. Miután ráébredt, hogy ő maga is megbízhatatlan és hitszegő, nem bízik másokban sem. Amikor megérzi, hogy ő más, elbástyázza magát a haladók világától. Létezésére lételemévé a titoktartás és mások irányítása válik, ezért kiforgatja az első parancsolat előírásait. Az évszázadok elmúltával, amikorra már rengeteget ölt, látta megöregedni és meghalni szeretteit, mindez csak egyre rosszabbá és torzabbá válik. a sajátjáéhoz képest értéktelen és olcsó az emberi élet egyre kevesebbet számít, míg a körülötte tolongó nyájat nem tekinti többnek egy zavaró bogárrajnál. A világ valaha is ismert legszörnyűségesebb teremtményei között bizony ott vannak az öreg, kimerült, érzéketlen, paranoiás - röviden: szörnyeteg - vámpírok. Talán nem démonok a szó hétköznapi jelentése szerint - de ezen a ponton már ki képes megkülönböztetni őket?

A vámpírok megégnek a napfénytől.
Igaz. El kell kerülniük a napsugarakat ,különben elpusztulnak, bár vannak ,akik rövidebb időszakokra képesek elviselni az égető fényt. A vámpírok éjszakai teremtmények, és legtöbbjüknek még a menedékek rejtekében is nehéz ébren fennmaradni nappal.

Irtóznak a fokhagymától, és nem képesek átkelni a folyóvíz felett.
Hamis. Ezek egyszerűen legendák.

Irtóznak a kereszttől és egyéb vallási jelképektől.
Ez általában nem igaz. Ha azonban a jelkép hatalmas hittel felruházott személy kezében van, a vámpír meglehetősen rosszul viseli a találkozást.

A vámpírok elpusztulnak a szívükbe szúrt karótól.
Tévhit. A szívükbe döfött facövek - vagy nyílvessző, nyílpuskalövedék, stb. - azonban mozdulatlanná dermeszti őket, amíg azt el nem Távolítják.

A vámpírok tíz ember erejével bírnak; farkasoknak és denevéreknek parancsolnak; hipnotikus tekintetükkel megbabonázzák a halandót, és még a legszörnyűbb sebeket is be tudják gyógyítani.
Igaz és hamis. A vámpírok ereje életkorukkal együtt növekszik. A fiatal, újonnan teremtett Vértestvér még alig erősebb az embereknél. Ahogy azonban idősödik és tanul, vére segítségével fel tudja ébreszteni azokat a benne szunnyadó titkos varázserőket, amelyeket diszciplínának hívnak. A hatalmas Öregek könnyen versenyre kelhetnének a kitalált Lestatal vagy Drakulával, az igazán ősi vámpírok pedig - a Matuzsálemek és az Ősatyák, akik már évezredek óta közöttünk járnak - szó szerint isteni erőknek parancsolnak.

Vámpírok
Még ha a Középkor: Vámpír világa napfénynél hasonlít is a saját történelmünkre, az éjszaka teljesen különbözik tőle. Amint leszáll a Nap és az istenfélő népek otthonaik és kalyibáik biztonságába húzódnak vissza, a vámpírok előbújnak. Ezek a vérszívó lények az idők kezdetétől fogva léteznek, és ők uralkodnak a középkor éjszakájában. Saját udvaraik és királyaik vannak, és olyan harcokat vívnak, és olyan szerződéseket kötnek, melyekről az élők semmit nem tudnak.
Kísérteties színpadunkon ezek a halott húsba öltözött ragadozók, ezek a halhatatlanok, az éjszaka urai a főszereplők. Az ő szerepüket öltöd fel a Középkor: Vámpír játékban.
De felmerül a kérdés, hogy kicsodák – vagy pontosabban micsodák – is ők valójában. Mint minden valamirevaló szereplő esetében, náluk is több válasz létezik.

Szörnyetegek és ördögök
A vámpírok alapjában véve a mítoszok vérivó szörnyei. Hideg, halott testük van, és az élőkből táplálkoznak, hogy tovább élhessenek. Éhségük ereje akkora, hogy könnyen vad, gondolkozás nélküli ördögökké válnak, akik vér utáni vágyukban szárazra szívják áldozataikat. A vámpírok Fenevadnak nevezik az éhséget és az ezt kísérő tombolást, mely állandó társuk az örökkévalóságban. Neki köszönhetik, hogy hirtelen haragúak, és ádázul küzdenek a harcban, s hogy gyakran közelebb állnak a ragadozókhoz, mint az emberekhez.
A vámpírlét árnyoldalai közé azonban nem csak a düh és az éhség tartozik. A Fenevad állandó nyomása és a vámpír lelkének halott és fagyos jellege alattomos vágyat szít az érzések iránt. Az élőholt létből hiányoznak az élet örömei és bánatai, és a vámpírok megszállottsággal, gerjedelemmel, gyűlölettel és irigységgel helyettesítik őket. Ahogy telnek-múlnak az éjszakák, ezek a vágyak az emberi erkölcsiség maradékát is eltörlik. A legtöbb vámpír ördögien kegyetlen és gonosz teremtménnyé válik – egyesek akaratuktól függetlenül, mások viszont azért, mert így döntöttek. A halandók többé nem áldozatok, hanem játékszerek, akiket úgy lehet kínozni, ahogy a gyerek tépdesi ki a légy lábait.
Elátkozva és elhagyatva
A mélységgel szemben, amelyben a vámpírok élnek, ott a magasság, ahonnét lebuktak. A vámpírok nem részei a teremtésnek. Nem ragadozók, hanem olyan emberek, akiket nagy átok sújtott. Minden vámpír, legyen bármilyen ősi vagy ördögi, valaha eleven, lélegző ember volt, akit megölt egy másik vérszívó, kiszívta a vérét, és a sajátjából megitatott vele valamennyit. Ez a folyamat (amit ölelésnek vagy átváltozásnak is neveznek) egyfajta szentségtelen újjászületés: a meggyilkolt halandó tovább él, és bár átkozott éhség hajtja, emlékszik arra az életre, amit a napon töltött.
A vámpírok teremtése előre megfontolt cselekedet – attól még nem lesz valaki vámpír, hogy ittak belőle, még ha bele is hal – és az első vámpírra, Káinra vezethető vissza. Káin, Ádám és Éva elsőszülött fia volt az első gyilkos, és Isten büntetést rótt ki rá a vétkéért. Az átok vámpírrá tette, és a vérszívók ezért káinitáknak nevezik magukat, ősként ismerve el Káint.
Káin átka azonban ravasz dolog. Testileg végleges – a vámpír az Átváltozás után élőholt, éjszakai teremtménnyé válik – de szellemileg azonban nem. A vámpír csapdába esik az élet és halál közti pillanatban, a lelke megakad a Mennyország és a Pokol között. A földi Pokolra van kárhoztatva, ahol sötét ösztönei lassan felfalják énképét.
Harcosok és papok
A káiniták ingatag ösvényen egyensúlyoznak az egykori erkölcsös teremtmény és a vadállat között. Azt beszélik, valaha a káiniták magányosan járták ezt az utat, és elvonultan éltek a vadonban vagy a halandó nyáj között. Nem találkoztak mással, csak akiket ők maguk Öleltek magukhoz. Mostanra azonban változott a helyzet, és ez nem véletlen.
Ha a vámpír magányos, a Fenevad könnyen elnyűheti a lélek maradványait. Az egyedülálló káinita senkihez nem fordulhat, senki nem érti meg helyzetét. Egy halandó sem értheti az élőholt kárhozat zordságát, és a kárhozottak mindentől elvágva csak az őrületbe menekülhetnek. Ezért Káin leszármazottai összegyűlnek. Amikor a halandók éjszaka az otthonaikba menekülnek, a vámpírok útnak indulnak Európa katedrálisaiban, váraiban, vásárhelyein és falvaiban.
A káiniták ezeken a gyűléseken valamennyi vigaszra lelnek. Az öregekhez és a náluk bölcsebbekhez fordulnak, hogy azok vezessék őket a halhatatlanságban. A beszélgetésekből alakultak ki az ösvények, a vámpír hitek és filozófiák, melyek arra tanítják a káinitákat, hogyan zabolázzák meg annyira vadállati természetüket, hogy akaratuk és elméjük maradványai megmaradjanak. Az ösvények tanítói szürke papok csuháját öltik magukra, és szentségtelen, éjszakai összejöveteleket elnökölnek.
Az elmélkedés azonban sem társaságban, sem magányban nem fékezi meg a Fenevadat. A végtelen éhséget tettel kell feloldani, nem puszta gondolatokkal. Ha a Fenevadat nem lehet állandóan az élők vérével kielégíteni, és nem pusztíthat el mindent, ami a szeme elé kerül, akkor a káinitának tettel és hódítással kell elvennie a mérgét. A belső küzdelmek külső háborúkba csapnak át.
Régen ezek a harcok egyszerűek voltak. A vámpírcsapatok éjszaka megküzdöttek egymással a jogért, hogy primitív élőkből lakmározzanak. Most azonban a csatamezők nagyobbak és bonyolultabbak. Ádám eleven leszármazottai megsokasodtak, városokat és királyságokat építettek, országokkal és kontinensekkel kereskednek. A káiniták a halandó világ feudális uralkodóihoz hasonlóan harcos hercegek lettek, akik fegyverrel és intrikával vívják harcukat. Hatalmas, saját udvartartást vezetnek, és éjszakai királyságokat igazgatnak. Néhány herceg egyházi ügynökein vagy a különféle céheken keresztül működik; mások pedig csupasz karddal és agyarral lépnek a harcmezőre. Valamennyien veszélyesek és nagy hatalmúak, különben társaik gyorsan elpusztítanák őket.
A keresztények időszámítása szerint 1230-at írunk. A Káiniták ezt a kort a hercegek Háborújaként emlegetik.

A kárhozottak
A Sötét Középkor éjszakái a vámpírként ismert és rettegett teremtmények uralma alá tartoznak. Ezek a lények káinitáknak nevezik magukat, mert származásukat Káinig, Ádám és Éva elsőszülöttjéig és öccse, Ábel gyilkosáig vezetik vissza. Ez a kor az ő birodalmuk, amikor a vámpírok az éjszaka urai és félelem nélkül élhetnek. Ősi falakon állnak, és hosszú és sötét árnyékot vetnek birtokaikra. Rómától Párizsig csábító succubusként járják a sötét városi utcákat, miközben a vámpírok harci csapatai néma lápokon és dombokon ütköznek meg egymással, hogy vérrel és hamuval simítsák el ősi nézeteltéréseiket. Míg a legtöbb halandó zárt ajtó mögött reszket, a vámpírok éjszakai udvarokat tartanak, és a holtak intrikáit játsszák. Ki-be suhannak a királyok és királynők palotáiban, és úgy játszanak a halandók életével, akár a kockával. Azonban nem minden vámpír gyűlik éjjeli lepkeként a városokba és a halandók udvaraiba. Néhány vad és rejtélyes káinita a városfalakon túl elterülő vadonba merészkedik, és itt épít magának királyságot, ahol kisebb vámpírokon és rettegő embereken uralkodik. A babonaság és a hit korában a káiniták úgy kelnek át az éjszakán, akár az Apokalipszis négy lovasa, s nyomukban halál, viszály és fájdalom jár.
Káin gyermekei sokféle álcát ölthetnek az uralkodók koronájától kezdve a papi csuháig, de minden vámpírnak szembesülnie kell azzal, hogy valójában szörnyeteg, aki az éjszakába burkolózik, és az élők vérére áhítozik. Ez elől az átok elől nincsen menekvés. Mindannyian hidegvérű gyilkosok, élőkön élősködő ragadozók, akiket kivet magából Isten fénye és az emberek társasága. A káiniták fertelmes szörnyek, mozgó tetemek, melyeket olthatatlan éhség mozgat, ami végül mindent elemészt, ami valaha fontos volt nekik, s így örök kárhozatra ítéli lelküket. Minden káinita el van átkozva, és ennek jele az örökségük; soha nem fogják megismerni a mennyország békéjét vagy a Pokol kínjait. Egyesek boldogan megfizetik ezt az árat, és megelégednek a hatalommal, amit cserébe kapnak: a vérmágia misztikus ajándékaival, az emberfeletti erővel és gyorsasággal, és mindenek felett a halhatatlansággal. Sokan azonban siratják vámpírrá válásukat. A káiniták gyászukban a megváltást keresik, hogy visszakaphassák, amit elveszítettek – a lelküket.

A vég nélküli halál

Bár a káiniták valaha emberek voltak, mostanra az éjszaka elátkozott és elhagyott teremtményeivé váltak. Minden káinita rémisztő lény, a legifjabbtól kezdve a legöregebb vénig: hatalmas, lenyűgöző és szeszélyes. Elátkozott vérük tiltott hatalmakhoz segíti hozzá őket, melyeket diszciplínáknak neveznek. Ezek a sötét erők ihlették a természetfeletti érzékekkel rendelkező, árnyékokba olvadó és denevérré vagy farkassá változó vámpírok történeteit. A diszciplínák felruházzák a káinitát a képességgel, hogy magához szólítsa a holtakat, pusztító viharokat idézzen meg, vagy uralkodjon mások elméjén. A vámpírok halhatatlanok, akikre nem hat a halál, és szinte minden sérülés és betegség elől védve vannak. A vér és az akaraterejük szinte minden sebesülést pillanatokon belül meg tud gyógyítani a lefejezést kivéve. A káiniták halálos ragadozók, ezért erősebbek és gyorsabbak a halandóknál. Puszta kézzel felmásznak a várfalakon, és egyetlen ütéssel leterítenek egy páncélos lovagot.
A káiniták fenségesek és hatalmasak, de nem mentesek a gyengeségektől. Fogyatékosságaik éppúgy szentségtelen örökségük részei, mint hatalmuk a vér és élőholt lényük felett.

Elpusztítás és mélyálom

Bár a vámpírok halhatatlanok, el lehet őket pusztítani. A káinita éjszakai élete törékeny dolog, és állandóan résen kell lennie. Minden vámpír retteg a végső haláltól, melynek feledése egyszerre rémíti meg és vonzza azokat, akik belefáradtak az élőhalott létbe. A végső halálra akkor kerül sor, ha a káinitát lefejezéssel, tűzzel vagy napfénnyel elpusztítják. A káinita tudósok között vitatott, hogy pontosan mi történik, amikor egy vámpírt elér a végső halál. Egyesek szerint a káinita lelke leveti magáról Káin átkát, és Isten végre befogadja a királyságába. Mások szerint csak a Sátán és a Pokol vár rá.
A káinita számtalan módon találkozhat a végső halállal, de korántsem egyszerű megölni. Sok történet arról, hogy miként lehet egy vámpírt legyőzni, nem több mesénél, babonánál és legendánál. A szívbe döfött karó csupán mozdulatlanságra kárhoztatja a vámpírt. A keresztek, rózsafüzérek és egyéb vallásos jelképek hasznossága merőben a viselőjük hitétől függ. Ha ezeket a tárgyakat egy hívő birtokolja, egész csapat vámpírt elriaszthatnak (ami megmagyarázza, hogy a káiniták miért kerülik olyan gondosan, hogy felhívják magukra a vallásosak figyelmét). Időnként a más vámpírok által okozott sérülések is végzetesek lehetnek. Ha pedig a közönséges sebekből nagyon sok van, azok is végső halálba taszíthatják a káinitát. Ilyen esetekben azonban a halálnál jóval gyakoribb, hogy a vámpír mélyálomba merül.
A mélyálom tetszhalott állapot, amely pár éjszakától kezdve akár évszázadokig is eltarthat. A káinita a mélyálomban teljesen védtelen, alig észleli a világot maga körül, és akkor is csak úgy, mintha álmot látna. Az ősi vámpírokról az a hír járja, hogy mélyálomban is képesek a kommunikációra és a diszciplínáik használatára, de a fiatalabbak erre képtelenek. Ők egészen addig mély kómában fekszenek, míg természetfeletti testük fel nem épül. Egyes káiniták mélységes melankólia következtében önszántukból választják az álmot. Ezek a káiniták a jövőtől félve elzárt menedékeikbe húzódnak, és a régmúlt időkről álmodoznak.

Káin átka
Mint ahogy Isten a maga képére formálta az embert, úgy örökölték meg Káin leszármazottai is az átkát. A vámpírok bukott néphez tartoznak, és minden éjszaka újabb emlékeztetője átkozott létüknek és Isten ítéletének. Az átok, vagy ahogy a káinita misztikusok nevezik, a „vég nélküli halál” az, ami igazán megkülönbözteti a vámpírokat az emberektől, és ami kárhozatra ítéli a lelküket. Minden káinita halhatatlanságra van ítélve, hogy félje a napot és a tüzet, és hogy örökké éhezzen. Ha valakit az élőholt lét sötétségére kárhoztattak, nincsen visszatérés. A káiniták minden áldott éjjel érzik az átkot.

Halhatatlanság

A káiniták kiváltsága, a halhatatlanság, egyszerre áldás és átok. Kevés vámpírt vakított el annyira a gőg, hogy halhatatlannak nevezze magát. A legtöbben jobban kedvelik az élőholt kifejezést. A vámpírok megszabadultak az idő pusztításától. A káiniták nem öregszenek úgy, ahogy a halandók – a tagjaik nem válnak petyhüdté,, szellemi képességeik nem csökkennek. Koruk változatlan marad, és pontosan úgy néznek ki, mint amikor vámpírok lettek – szépségük vagy csúnyaságuk mindörökre megmarad. A halhatatlanságnak vannak más előnyei is. A káiniták védettek a legtöbb betegséggel szemben, bár könnyen a hordozóikká válhatnak, és városról városra haladva, a védtelenekből táplálkozva elterjeszthetik a ragályt. Mivel a káiniták teste halott, nem érzik úgy a fájdalmat, mint az emberek, és vérükkel olyan sérüléseket is meg tudnak gyógyítani, melyek a legszívósabb lovaggal is elbánnának.
A halhatatlanság azonban átok is egyben, és minden káinitát előbb-utóbb elér az öröklét mélabús közönye. Ugyan a halálnak nincsen hatalma felettük, de az örökkévalóság végül rémisztőbb, mint a pusztulás feledése. Az évezredek úgy terülnek el a vámpírok előtt, akár hatalmas, nap nélküli óceánok, melyek mellett még Káin leghatalmasabb gyermekei is eltörpülnek. Eljön az idő, amikor minden kárhozott rádöbben arra, hogy semmi nem tart örökké. Születésük helye romba dől és porrá omlik. A szeretteik megöregszenek és meghalnak. A káiniták sem lesznek mások, mint régi idők relikviái. Káin gyermekei az éjszaka urai, mert az is éppolyan örök, mint ők. De minden éjjel egyre közelebb hozza a káinita apokalipszist, a Gyehennát. Bár Káin végítélete csak évszázadok, esetleg évezredek múlva jön csak el, a halhatatlanság révén legtöbb utódja jelen lesz, ha végül elérkezik. Ez a fenyegetés ott lebeg minden vámpír felett, és emlékezteti őket arra, hogy bár több évszázad is eltelhet, végül felelősségre vonják őket bűneik miatt.

Tűz és fény

A káiniták félnek a tűztől és a napfénytől – mindkettő Isten fennhatósága alá tartozik és Széth gyermekeinek kiváltsága. Ez a kettő még a legősibb vámpírt is végső halálba tudja taszítani: kortalan testük egy szempillantás alatt füstölgő hamukupaccá változik. Még a legkisebb lángnyelv (mint például a gyertya) vagy a napfény egyetlen sugara is irtózatos fájdalmat okoz a káinitáknak. A vámpírok a közönséges sérülésekkel ellentétben nem tudják meggyógyítani a tűz vagy a napfény okozta sebeket. Akik olyan szerencsétlenek, hogy hajnal idején a szabadban vannak, vagy egy boszorkányégetés kellős közepébe csöppennek, csak abban reménykedhetnek, hogy pusztulásuk gyors lesz. Nem csupán arról van szó, hogy a tűz és a napfény végzetes a vámpírok számára. A közelségük fejvesztett pánikot vagy őrjöngést válthat ki. A vámpírok az éjszaka többi teremtményéhez hasonlóan félnek a fénytől. Még a legnyugodtabb és visszafogottabb káiniták is pánikban törnek ki egyetlen napsugártól vagy elszabadult lángnyelvtől.
A félelem még nem minden. Minden káinitát gyötör a nappal utáni vágy, mindegy, milyen mélyre temetik ezt az érzést, vagy gyűlölet köntösével ruházzák fel. A napfény világából száműzött vámpírok szeretnének ismét a sugarakban fürödni, és visszaidézni, milyen érzés volt. Attól a pillanattól fogva, hogy a káiniták átléptek a halhatatlanságba, mindörökre kísérti őket az utolsó emlékük a napról – ez egyben átkuk és a vámpírléttel elveszített világ szimbóluma.

Az éhség

Minden vámpír az élők vérére szomjazik, és alapjában véve ez élőholt létük motorja. Az éhség szüntelen és kielégíthetetlen, és még a legerényesebb és legnemesebb káinitákból is gyilkosokat és szörnyetegeket csinál. Minden káinita elsődleges gondja, hogy fenntartsa halhatatlan létezését. Talán átkozzák a szentségtelen lényt, akivé váltak, de mindannyian félnek a végső haláltól, ezért esznek. Mindegy, hogy a vámpírok véres orgiák során szívják ki áldozataikat, vagy éjszakai pásztorórák során iszogatnak, így is, úgy is halálhozók. Az első néhány halál még megdöbbenti és elszomorítja őket, de idővel egyre érzéketlenebbek lesznek, és gondolkodás nélkül elvesznek egy életet.
A táplálkozás a káiniták legfontosabb ajzószere, egy mámorító aktus, ami felér a szexuális élvezettel. Egyszerre testi és szellemi művelet. A vámpír és áldozata egy rövid pillanatra eggyé olvadnak. A világ eltűnik, és a vámpír semmi másra nem tud gondolni, csak a zsákmánya egyre ernyedtebbé és nehezebbé váló testére, ahogy a vérét issza. A káinita szó szerint az áldozat életét szívja ki. Sokan sziréndalként írják le a zsákmány haldokló szívverését, mely egyre távolabb csábítja a káinitát. Ez az egyetlen alkalom, amikor a vámpír nyugalmat talál állati éhsége elől.
A káinita misztikusok szerint fajuk legöregebbjei évszázadok, évezredek elteltével rádöbbennek arra, hogy az emberi vér többé nem elégíti ki a szomjukat, és inkább a saját fajtájukéra áhítoznak. A legenda szerint az ősatyák azért hozták létre a klánokat, hogy állandó utánpótlásuk legyen, amiből táplálkozzanak. A fiatalabbak szerint ez a történet csak az öregek koholmánya, amit azért találtak ki, hogy engedelmességre bírják őket; de az igazságot csak a vének tudják.
Az éhség nem elvont ösztön; Isten nyers formába öntött átka. Egy pecsét, mely eltorzítja és elpusztítja a vámpírokat, s nem csak azáltal, hogy gyilkosságra ösztönzi őket, hogy halhatatlanságukat táplálják, hanem mert teljesen eluralkodik rajtuk. Megszínezi érzelmeiket és gondolataikat, és egyre mélyebbre rántja őket a kárhozatba. A káiniták Fenevadnak nevezik ezt az éhséget és a pusztító ösztönöket.

A Fenevad

A Fenevad minden vámpírban ott lapul, egy testet megszálló szellem, mely vérre szomjazik, és kegyetlenségből és erőszakból él. Szeszélyes és rosszindulatú, és örök kárhozatra ítéli a vámpírokat. Legyen bármilyen erős vagy hűséges a káinita, amíg a Fenevad benne van, meg van fosztva a megváltástól. A Fenevad hajtja a káinitákat, hogy szörnyekké váljanak, és elpusztítsanak mindent, amihez csak hozzáérnek, és ami fontos a számukra. A vámpírok miatta gerjednek olyan könnyen haragra, és ez a pióca élősködik az érzelmeiken, megrontva és megbélyegezve őket. Káin jámbor és hívő gyermekei szerint a Fenevad nem más, mint az első bűn visszatükröződése, amit Káin a szüleitől örökölt. A káiniták a vámpírrá váláskor feláldozzák halhatatlan lelküket, és ezért az egész örökkévalóságot saját alantas ösztöneik és vágyaik rabjaként kell leélniük.
A Fenevad származásáról nem tudni, de ez az átok, amely kiforgatja a vámpír személyiségét, és felnagyítja a hibáit. Az apa szeretete megszállottságba fordul. A pap megrögzötten hisz saját igazában, egészen odáig, hogy vámpírként elkövetett bűneit Isten akaratának számlájára írja. A lovag szerelme az úrhölgy iránt eltorzul, és beszennyeződik, majd gyűlöletet és megvetést szül. A Fenevad minden vámpírt előbb-utóbb önzővé tesz. Az ő szükségleteik, bűneik, szenvedésük, szeretetük és gyűlöletük lesz a legfontosabb, túlszárnyalva minden mást. A Fenevad a lélek legsötétebb bugyrából kiált szabadulásért. A gyengék elbuknak, és vadállatok lesznek, akiket csak a legalantasabb vágyak és ösztönök irányítanak – többnyire a túlélés és az éhség. Minden káinita ettől az állapottól tart, mert ez előző énjük halálát jelenti.
Akiknek az akarata erős és meggyőződésük szilárd, jobban járnak, képesek bebörtönözni a belső szörnyet, csak akkor táplálkoznak, ha szükséges, és ügyelnek az érzelmeikre. A káiniták utaknak nevezett sötét vallások és filozófiáktól remélnek segítséget a Fenevad féken tartásában, márpedig ez olyasmi, amit minden káinita szeretne – véget vetni a végeérhetetlen éhségnek és ösztönöknek, és ismét rátalálni a nyugalomra. A környezetüket próbálják uralni, mert a Fenevad felett nincsen hatalmuk. A káiniták királyságok és birodalmak felett uralkodnak, de minden éjjel szembesülniük kell a felismeréssel, hogy nem mások, mint a Fenevadjuk bábjai. Ebben a küzdelemben pedig egy vámpír sem kerekedhet felül.

Az ördöggel cimborálni

A káiniták számára a Fenevad maga a Pokol: egy olyan erő, amely uralkodik rajtuk, kárhozatba taszítja a lelküket és mindörökre kizárja őket a fényből. Nincs menekvés a rontó suttogás elől, mely vétkek elkövetésére csábítja a káinitát, hogy éhségét kielégítse. A Fenevad azt pusztítja el, amit a Sötét Középkor világa biztosra vesz – a megváltás ígéretét. E nélkül nincs remény, és ha már remélni sem lehet, a káiniták egyedül maradnak egy sötét világon.
Mindegy, milyen átkozott a Fenevad léte, mégiscsak ez a káinita hatalom forrása. Bár sugallatai a pokolra ítélik a vámpírt, ugyanezek az ingerek és ösztönök tesznek róla, hogy tovább éljen, bár a teste halott. A Fenevad által áhított vér ugyanaz, mint ami a káinitát életben tartja, és lehetővé teszi, hogy érezzen és létezzen. A káiniták a Fenevad tomboló éhsége nélkül csupán rothadó, tudta nélküli bábok volnának.
A káinitákat az őrjíti meg, hogy felismerik: nem többek szörnyetegeknél, és egyedül vannak a megváltás reménye nélkül. Legyőzve és elhagyatottan megadják magukat a Fenevadnak, és magukhoz ölelik a sötétséget.

Őrjöngés

A Fenevad találó nevet kapott, mivel az állati ösztönökből és sugallatokból álló részt jelöli. A Fenevadban nem sok a racionalitás, amitől több káinita tart. A Fenevad sarokba szorított vadként csap le minden erejével a magasabb rendű gondolatokra, és vagy őrjöngő vérdühöt (amit éhség vagy harag indít be) vagy páni félelmet kelt a káinitában. Ez utóbbit rötschrecknek (a napfény vagy tűz által kiváltott „vörös rettegés”) nevezik.
A Fenevadnak utat engedő vámpír szörnyű látvány. Semminek nincs a tudatában a dühön kívül, és veszett állatként csap le mindenkire, aki az útjába áll. A csatában az őrjöngő vámpír félelmetes látvány, de az, aki a felszín alatt tartja a forrongó Fenevadat, még fenyegetőbb. A Fenevad rejtett utakon is működhet, és alattomos gonoszsága így nyilvánul meg. Azon munkálkodik, hogy megrontson mindent, amiben a káinita hisz. Az ellen uszítja a vámpírt, akik nem akarnak neki rosszat, és paranoiás félelmekkel árasztja el az elméjét, mígnem a káinita már senkiben nem bízik. A hatalomról suttog hamis ígéreteket, olyan erőről, amely végül a kárhozatba taszítja.

A vér hierarchiája

A vér minden káinitát összeköt. Ábel vére volt az, ami átkot bocsátott Káinra, és minden vámpír ereiben Káin vére csordogál. A káiniták létezését ez a szentségtelen folyadék, a vitae táplálja, de egyéb misztikus tulajdonságai is vannak. A vámpírok a véren keresztül vezetik le a származásukat; az őket létrehozó atyáktól kezdve egészen Káinig. A vér emberfeletti erővel, reflexekkel és a diszciplínák vérmágiájával látja el a káinitákat. Míg a Fenevad kárhozatra ítéli a káinitákat, Káin átka pedig üldözi őket, a vér egy fajjá kovácsolja őket.

Káin

Káiné a kétes dicsőség, hogy első volt a kárhozottak között, ő volt az a rosszindulatú forrás, melyből a káiniták megszülettek. Az özönvíz óta semmit nem tudni Káinról, és csak a harmadik generáció tagjainak vannak emlékei a Sötét Atyáról. Egyes káiniták azt állítják, hogy találkoztak egy titokzatos vándorral, aki olyan vén volt, akár a föld, és az éjszaka anyagából szőtt köpönyeget viselt. Senki nem tudja, hogy ez a zarándok azonos-e Káinnal. Azok, akik hisznek a létezésében, félnek a visszatértétől, mert az a jóslat kering, hogy magával hozza a végítéletet az utódai számára.

Lilith ajándékai: Diszciplínák

A legenda szerint Lilith, Ádám első felesége volt az, aki megtanította Káinnak a diszciplínák hatalmát, vagyis a vérmágiát, amelyre minden káinita képes. Lilithet Sötét Anyának is nevezik, és saját szektái vannak, amik őt imádják. Szűz Mária halandó kultuszához hasonlóan Lilith vámpír imádata is változatos, és minden gyülekezet a Sötét Anya más és más oldalára összpontosít. Mivel Lilith volt Káin első tanára, a káinita nőket többnyire egyenlő félként kezelik a vámpír társadalomban – és jaj annak az ostoba ifjúnak, aki máként gondolja. A korszak keresztény körülményei között azonban kevés káinita hajlandó elismerni, hogy egy nő, méghozzá Lilith tanította volna meg Káinnak a vérében lapuló hatalom használatát.
A diszciplínák a származásukat érintő teológiai vitáktól függetlenül minden káinitát misztikus erőkkel ruháznak fel – ilyen például az állatok feletti uralom, az illúziók és az árnyékok irányítása, a parancsoló tekintet és így tovább. A rendhagyóbb diszciplínák közül néhány a hús feletti is hatalmat biztosít, vagy feléleszti a holtakat. Majdnem húsz ismert diszciplína létezik, melyek közül egyesek valamennyi káinita számára ismerősek, másokat azonban egy-egy vérvonal őriz féltékenyen.
A diszciplínákat vér működteti, ez egyben a katalizátor és a közvetítő anyag. Ezért használatukhoz a káinitának vonakodva bár, de szembe kell néznie vámpír természetéhez. Ez ördögi alku, és csak azok nem esnek áldozatául, akiknek elég erős az akaratuk. A diszciplínák használata révén a káiniták végső soron a Fenevadat szolgálják, egyre táplálva az erejét.

Az ölelés

A káiniták szörnyű bélyegként hurcolják magukkal Káin átkát, mely a Fenevad által táplált embertelenségre ítéli őket, de létezésük valódi kegyetlensége talán nem is a vér utáni szomjban rejlik, hanem abban, hogy másokat is e kárhozatba taszíthatnak. A vámpírok teremtésének folyamatát ölelésnek nevezik, és ez a káiniták gőgjének legnyilvánvalóbb jele. Mivel minden vámpír magányos teremtmény, aki meg van fosztva a halandók közösségétől, és az éjszakára van kárhoztatva, mind társaságra vágynak. Idővel ez a vágy megrészegíti őket, és olyan szenvedélyt olt beléjük, amit csak az ölelés tud kioltani. Néhányan kiemelkedő jelöltet keresnek, aki megörökölhetné a vérüket, és így a gyermekükké válhat. Mások társra, hozzájuk hasonló lélekre vágynak, aki megérti az őket sújtó átkot és fájdalmat. Vannak, akik a hatalom miatt hajtják végre az ölelést, hogy a védelem vagy megélhetés céljából számos alattvalót hozzanak létre. De az ölelés egyik indoka sem (vágy, szépség, büszkeség, hatalom, szánalom, szerelem) sem igazolja vagy menti fel a káinitát szörnyű tette alól.
Az ölelés folyamata hasonlít az udvarláshoz. A gyermek megragadja az atya figyelmét, akit vonzani kezd a halandó életerejéhez és elevenségéhez. Egyes atyák leselkednek a gyermekeik után, és a távolból teszik őket próbára, lassan pusztítva el mindent, ami fontos volt a számukra, majd magukhoz ölelik őket. Mások udvarolnak a gyermekeiknek, ajándékokkal és szerelmi vallomásokkal halmozzák el őket. De senki nem akar vámpír lenni. Csak a bolondok és a naivak hiszik azt, hogy önként adták át lelküket az ölelésért cserébe. Azok a halandók, akiket nem nyűgözött le jövendőbeli atyjuk, és kétségbeesetten kapaszkodnak az életbe, nem vehetik fel a harcot egy vámpírral, aki már döntött. Abban a pillanatban, hogy egy halandó felkeltette egy kárhozott figyelmét, a legjobb, ami rá vár, a halál – a legrosszabb pedig az örökké tartó gyötrelem az élőholtak egyikeként.
Végül a vámpír a szerelemtől, kétségbeeséstől vagy vágytól hajtva megtörik, és vérrel kereszteli meg gyermekét, miközben elveszi tőle minden ajándék közül a legértékesebbet – az életet. A káiniták azzal áltatják magukat, hogy megőrzik gyermeküket az idő viszontagságaitól, de valójában azért hajtják végre az ölelést, mert megszállottá váltak. A vámpírt úgy vonzza az ember, akár lepkét a láng, és minden vágya, hogy a magáévá tegye, és végrehajtsa rajta az ölelést, hogy így őrizze meg az örökkévalóságnak.
Ennek iróniája előbb-utóbb megmérgezi az atya és gyermeke kapcsolatát. Az ölelés, melynek célja az lett volna, hogy örök tökéletességben őrizze meg a halandót, végül elpusztítja és kiforgatja önmagából. A káiniták abban a hiú reményben ölelnek, hogy hátha így újra meg tudják ragadni elveszített emberségüket, és ha új vámpírt hoznak létre, varázsütésre ismét felidézhetik, mi tette őket réges-régen emberré. Ez a remény gyorsan kialszik, amikor az atya ráébred, hogy gyermeke ugyanolyan, mint ő – egy vérre éhező szörnyeteg, mely mindörökre az éjszakára van kárhoztatva.

Vámpírrá válás

Ha a népi legendáknak hinni lehet, mindenki, aki vámpír harapásába halt bele, következő éjjel élőholtként feltámad. Ha ez valóban így lenne, már régen eltűnt volna az élet, és csak hamu maradt volna a világban. Az öleléshez tudatos és szándékos cselekvés szükséges. Nem elég meginni egy halandó vérét, vagy megölni. Az öleléshez az kell, hogy a gyermek eljusson a halál küszöbére, majd igyon egy keveset az atya elátkozott véréből. Csakis ekkor fejeződik be az ölelés.
Noha minden káinita rendelkezik a vámpírteremtés képességével, nem mindegyikük jár sikerrel. A magasabb generációk, főleg a 12. generáció tagjaiban olyan híg a vér, hogy az Ölelés olykor csődöt mond. Ezért van olyan kevés 13. generációs vámpír – az atyjuk vére egyszerűen nem elég öreg ahhoz, hogy továbbadja Káin átkát. Az ölelés kudarca teljes pusztulással jár. Csak kevés káinita épül fel gyermeke halálából, a legtöbben addig sírják vérkönnyeiket, míg a napkelte végső halálba nem taszítja őket.
Az öleléshez engedély szükséges. Ez egyike a káinita parancsolatoknak, amit a hatalmon lévő vámpírok az elpusztítás kilátásba helyezésével próbálnak megerősíteni. Káint korai éjszakáitól kezdve az új vámpírok létrehozása olyan kiváltság volt, amit csak a legidősebb káinita adományozhatott. Ez a törvény különösen szigorú a káiniták körében, és aki megszegi, az üldöztetést és a végső halált kockáztatja. Ez azonban csak ritkán tartja vissza azokat, akik atyák kívánnak lenni. Ebbe a csapdába a legtöbb vámpír élete során előbb-utóbb beleesik.

Sötétségre született

Az ölelés hátborzongatóan egyszerű. A folyamat, mely halhatatlanságra és kárhozatra ítéli a gyermeket, nem végig fájdalmas. Először az atyának a halál küszöbére kell sodornia az áldozatot. Amikor már a pusztulás szélén lebeg, a káinitának meg kell itatnia a vérével. Egyes atyák felvágják az ereiket és sugárban öntik gyermekük szájába a vért, mások beleharapnak a saját nyelvükbe, és megcsókolják áldozatukat, hogy vérük szentségtelen elkeveredését elősegítsék. A mennyiségnek nincsen jelentősége. Egyetlen csepp elátkozott vérre van csak szükség, és a változás azonnal megkezdődik, amint a vér a gyermek szájba csöppen.
A gyermek testének haldoklása közben eltűnnek a hangok, és a csend olyan fojtogatóvá válik, hogy végül saját gyengülő szívverésének hangját is elnyomja. Amikor a szív még egy utolsó, szörnyű pillanatra megdobban, sötétség rohanja meg az áldozatot, és a világ elmosódik. A gyermek azonban nincsen egyedül. Alakok bontakoznak ki körülötte. Egyesek szeme előtt halványuló emlékeik öltenek testet, mások a szeretteiket látják búcsút inteni, néhányan angyalokat pillantanak meg a Menny fényében fürödni, vagy a Poklot ásítani. A kép egész életében kísérteni fogja a gyermeket, s állandóan emlékezteti arra, amit elveszített.
Amint az atya vére a gyermek porcikáiba issza magát, égető érzés támad a gyomrában. A lángoló fájdalom megtöri az áldozat vértelen kábaságát, és visszarántja a halálból. Az égő érzés egyre erősebb lesz, míg végül minden nyugalom, ami az előbb megszállta, eltűnik. Tudatában lesz egyre merevedő testének, amely kihűlt és elnehezedett, s teljesen idegennek tűnik a számára. A legfélelmetesebb érzés, hogy a lelke csapdába esett a haldokló testben. Ez a folyamat rányomja bélyegét a lelkére, és lehetővé teszi, hogy a Fenevad megtelepedjen benne. Majd ahogy az ölelés kiteljesedik, a gyermek némán felkiált, mert képtelen levegőt szívni halott tüdejébe, s szeme kitágul kétségbeesésében. Mellbe vágja az éjszaka halovány fénye, és tudatába kerül a szűnni nem akaró éhség, a vér utáni szomj, amely most már soha nem hagyja el teljesen.
Az újonnan létrehozott vámpír gondolkodás nélkül ráveti magát bármire, ami táplálékot nyújthat. Ez általában az atya csuklója. Mohón visszanyeldesi saját ellopott vérét, de ihat valami előkészített szerencsétlenből vagy rágcsálóból is. A gyermek feloldódik az éhségben, és úgy iszik, akár egy kiéhezett állat. A Fenevad uralja a testét. Amint jóllakott, az éhség alábbhagy, de a fájdalom még órákig gyötri, ahogy a teste végigmegy a haldoklás és a szükségtelen anyagoktól való megszabadulás fázisain. A nagyobb szervek vörösesfekete csomókká zsugorodnak, míg a kisebbek vérré oldódnak. Ezután a gyermek fájdalmas öklendezés közepette kihányja a használhatatlan fekte és sárga folyadékot, mely fémes ízt hagy a szájában.
Amikor alábbhagy az éhség vörös fátyola, és a gyermek testén az utolsó görcsök futnak végig, vámpírként tér magához – többé nem ember, hanem Káin egyik leszármazottja, aki örökre az éjszakára van kárhoztatva. A régi sebek és hegek eltűnnek, miközben a gyermek bőre természetellenes sápadtságra tesz szert, mely nyers szépséggel ruházza fel. Még azok is új szépséget nyernek a halálban, akik életükben is jóképűek voltak. Ez azonban nem csupán testi változás. A gyermek szemében nyers szenvedély lángol, mely egyszerre ragadozó és vonzó, és ez éles ellentétben áll márványfehér bőrével. A gyermek vékony szálú haja halhatatlanságát keretezve, selyemként omlik a vállára. Körmei megkeményednek, fényesek és hegyesek lesznek, ínye visszahúzódik, és éles, fenyegető agyarak villannak elő.
A gyermek más, kevésbé szembetűnő változásokon is végigmegy. Az éjszakába bámulva remegni és forrni látja az árnyékokat. Mindegyik feneketlen mélységnek tűnik, melyben rémségek lopakodnak. A szél úgy suttog, mintha siratóasszonyok siratnák el a változását. A gyermek mindenhol csak a halált látja. A halandók nem szilárdnak tűnnek, hanem rövid életűnek és keserűnek. A növények és virágok hervadtnak látszanak az éjszakában, káprázatos színeik a szürke és a barna különböző árnyalataivá fakulnak. A gyermek pedig emlékezik. Emlékszik a nap fényére és a családja és barátai örömére. Ahogy visszatérnek ezek az emlékek, úgy nehezedik rá az tok. Állandóan eszébe ötlik, mit veszített el, bár most már halott, egy mozgó tetem. Káin átka felnyitja szemét a világ valódi szépségére, de egyúttal ki is rekeszti belőle.

Az első éjszakák

A gyermek első éjszakái meglehetősen viharosak. Ezt az időt tanulással tölti, és kezdi megérteni, mivé vált. Egyes atyák kedves tanárok, akik megtanítják utódaiknak, hogyan éljenek együtt az átokkal, és használják Káin ajándékait. A szerencsés gyermekek szülőt, atyát, és szeretőt tisztelhetnek az atyjukban, és szoros kötelékek kovácsolódnak közöttük. Más atyák viszont szigorúak és zsarnokiak, és úgy bánnak az utódaikkal, mint egy igavonó barommal. Ezek a gyermekek csak gyűlöletet és félelmet tanulnak, és később ők is zsarnokok lesznek. Ami még rosszabb, egyes atyák teljesen magukra hagyják az új vámpírokat, és tanács és segítség nélkül az éjszaka kegyelmére bízzák őket. Ez a sors többnyire a halált jelenti a gyermek számára, és csak kevesen élik túl saját tudatlanságuk következményeit és a feldühödött parasztok fáklyáit.
A tanulás időszaka alatt, mely pár hónaptól pár évtizedig is eltarthat, az utódokat gyermekeknek tartják, akik még nem teljes értékű káiniták. Az atyjuk védelme alatt állnak, és nincsen rangjuk a káinita társadalomban. Csak akkor kapják meg az ifjú nevet, és válnak a káinita faj teljes jogú tagjává, amikor hivatalosan bemutatták őket a terület legidősebb vámpírjának. Ezt többnyire egy vámpír felnőtté válási ceremónia kíséri. A korai évek kritikus fontosságúak a gyermek fejlődése szempontjából, és egy életre meghatározóak lehetnek. Megismerik a káinita élet hóbortjait és szokásait, miközben újonnan felfedezett hatalmukkal és a Fenevad megfékezésével kísérleteznek. Néhányan belebuknak a próbálkozásba, mert a Fenevad túl vadnak, az éhség túl erősnek bizonyul. Az ilyen gyermekeket meg kell semmisíteni, akár a veszett kutyákat, mielőtt felkeltik a halandók, vagy, ami még rosszabb, a káiniták dühét. A szerencsések (vagy szerencsétlenek) végül rátalálnak az egyensúlyra és elfogadják a Fenevadjaikat.
Az első éjszakák ideje a megvilágosodásé. A gyermek végre megérti az élőholt lét jelentőségét. Kétségbeesésében megtanulja, mit veszett el, és mivé változott. A legtöbben szembesülnek az embertelenségükkel, és rájönnek, hogy nem éreznek többé, és képtelenek valódi érzelmeket átélni. Sok gyermek nem tudja feldolgozni az ölelést, és a nap fényében keres menedéket a kín elől. Akik elfogadják, kicsodák, és megtanulják, ami a túléléshez szükséges, valódi káiniták lesznek.

Vadászat

Még a legönzőbb és legzsarnokibb atya is megtanítja a gyermekének a táplálkozás finomabb módozatait, mert e lecke nélkül a vámpírnak nem sok esélye van túlélnie a kezdeti éjszakákat, mivel felkelti a halandók figyelmét. A gyermek megtanulja, hogy vadásszon anélkül, hogy veszélybe sodorná magát, és ami még fontosabb, hogyan rejtse el a csók – a vérszívás – nyomait a seb megnyalásával. Kezdetben a tapasztalatlan, fiatal gyermek nagy valószínűséggel megöli áldozatát, ami csak még mélyebbre taszítja a kétségbeesésbe. Egyes atyák állatokon nevelik fel az utódaikat, és megtanítják nekik, hogy nem szükséges ölniük, hogy ehessenek. Ez a felismerés többnyire csak később jön, miután a gyermek már több ízben is gyilkolt az ügyetlen táplálkozás következtében.
A gyermek idővel megtanulja irányítani a Fenevadat, és egyre ritkábban őrjöng. Már nem szívja addig áldozatait, míg össze nem esnek, hanem csak annyi vért vesz tőlük, amennyi kielégíti a Fenevadat, aztán életben hagyja zsákmányát. Később, amikor már gyakrabban táplálkozik, magával ragadja az izgalom és a vad és vadász kifinomult játéka. Életre kelnek ragadozóösztönei, és egyedül kezdi járni az éjszakát. A gyermek már korán megtanulja, hogy minden káinita territoriális. Az atya kezdetben még megosztja vele a menedékét és a vadászterületét, de ahogy a gyermek egyre fejlődik, úgy őrzi az idősebb vámpír egyre jobban a saját birtokát.

Birtok

A gyermek az első éjszakák során azt is megtanulja, milyen fontos a birtok: a biztonságos menedék, ahol elrejtőzhet a nap fénye és a bosszantó halandók elől. A szemfüles gyermek megfigyelheti, hogy az atyja birtokán nem vadászik más káinita, és a látogatók is tisztelettel közelednek hozzá. Rájön, hogy a káiniták birtoka és menedéke befolyásuk fontos forrása, és megmutatja, hol állnak a vámpírtársadalomban. A különösen befolyásos vámpírok birtoka túlnő a vadászterületen, és a gyermek felismerheti a káinita társadalom majdnem feudális szerkezetét és a birtokra vonatkozó szokásokat.
Amikor a gyermekből ifjú lesz, el kell hagynia atyja birtokának biztonságát, és a saját lábára kell állnia. A menedék kiválasztása személyes feladat, amit a gyermek ízlése és vámpírlétről alkotott elképzelése alakít. Egyesek a kripták és temetők magányát keresik, mások pedig a paloták és városi házak kényelmét. A jobb birtokokat többnyire az idősebb vámpírok foglalják el, ezért az ifjaknak csak a maradék jut, elhagyott kút, egy fogadó borospincéje vagy egy romos malom. A birtok szerénysége nem számít, az ifjú előtt egy örökkévalóság áll, hogy kiterjessze befolyását. A legtöbben arról álmodoznak, hogy egy napon majd olyan hatalmas uradalmak felett uralkodhatnak, mint az öregek.
Az ifjúnak olyan menedéket kell választania, mely védelmet nyújt a napfény ellen, és valamennyire el van zárva a külvilágtól, különösen, ha még fiatal és viszonylag gyenge. Az ifjú éjszaka valószínűleg könnyen el tud bánni a halandókkal (akár még egy tömeggel is), de napközben sebezhető, és csak búvóhelyének rejtettsége védheti meg. Nem ritka, hogy az ifjak egy csapata – az úgynevezett kotéria – biztonsági okokból és a birtok megnövelése érdekében együtt próbál boldogulni.

A halott szív átka

A káiniták szörnyetegek, természetellenes és szentségtelen teremtmények. A szó szoros értelmében már nem emberek – ez teljesen megváltoztatja a szellemüket, de csak kevesen akarják ezt elismerni. A káiniták a természetes dolgok birodalmán kívül léteznek. A testük halott, mégis léteznek, gondolkoznak és cselekszenek. Bár valaha emberek voltak, a vámpírátok megbélyegezte a lelküket, és fölényes és elhagyott lényeket csinált belőlük. Sok ifjú még semmi különbséget nem lát halandó és káinita élete között, de ahogy az évek telnek-múlnak, egyre szembeszökőbb a változás. A vámpírok végül rádöbbennek arra, hogy valóban halottak, belefagytak abba a szörnyű pillanatba, amikor az örök nyugalmat megtagadták tőlük, és felváltotta a szenvedés és az éhség. Ezt a felismerést egy másik követi: a lelkükben a Fenevad él, és szabadulásért üvölt a halott hús örök börtönéből. A vámpírok megváltást nem remélő, magányos szörnyetegek. Ezt hívják a káiniták a halott szív átkának.

Halhatatlan, mégis élettelen

A káiniták élősködők, nem pedig éteri, halhatatlan teremtmények. Csupán eleven, gondolkozó tetemek, amit nem az akaraterő vagy a torz énkép hajt előre, hanem a halott testen átáramló természetellenes, elátkozott vér. A vámpírok hatalmuk és képességeik dacára statikusak, mindörökre csapdába ejtette őket a halál pillanata; éberek, de a megvilágosodás elkerüli őket. A káiniták teste és szelleme halott; a tetemet a Fenevad mozgatja, tölti el érzelmekkel és engedélyezi a gondolatokat. Idővel emberi énjük nem lesz más, mint halványuló visszhang, amit az évszázadok során elnyom a Fenevad üvöltése.
A vámpírok halottak, ezért nem fejlődnek és növekednek úgy, mint az emberek – még az érzelmeik is tompák és torzak lesznek. Már nem éreznek fizikai gyönyört, csupán fájdalmat és éhséget. A káiniták képtelenek úgy tanulni a hibáikból, mint a halandók, csak arra emlékeznek, amit elveszítettek, és soha nem képesek felülkerekedni a múltban esett sérelmeken. Az új gondolkodásmódok elsajátítása, mely olyan csodálatos tulajdonsága a halandóknak, számukra ismeretlen, és élőholt anakronizmussá változtatja őket. A káiniták képesek új szokások és képzettségek elsajátítására, de nem tudják úgy a részükké tenni ezeket, mint élő korukban. Az újonnan felvett szokásokat úgy viselik, mint az álarcot, hogy elrejtsék stagnáló természetüket. Csak a Fenevad végtelen éhsége és haragja tudja új tapasztalatokra tanítani a káinitát, s ez megfesti sötétségével. A vámpírok olyanok, akár a márványszobrok, örök tanúk, akik kívül állnak az időn. Ez a tulajdonság mohóvá és ragadozóvá teszi a káinitákat, ahelyett, hogy kreatívak vagy gondoskodók lennének. Egykori emberi énjük szeretné megőrizni ezeket a tulajdonságokat - hogy úgy nézhessen a szépségre, hogy értékelje, és ne akarja mindenáron megszerezni – ám a Fenevad a vágy, gőg és gyilkosság eszközeivel a kétségbeesés fenekére taszítja őket.

Elhagyatva

A káiniták nem kapnak haladékot a bizonytalan éjszakától. Tudják, hogy a sötétségben rémségek lapulnak, és ezek közül a legfélelmetesebbek saját Fenevadjaik. Az eleven papok prédikálhatnak a tüzes bugyrokról, amit akarnak, a káiniták számára a Fenevad maga a megtestesült Pokol. Ez az erő uralma alá hajtja őket, kárhozatra ítéli lelküket, és mindörökre elveszi tőlük a fényt. Nincs menekvés előle, és az elhagyatottság elől. Az ölelés elpusztítja azt az egyetlen dolgot, amiben a Sötét Középkorban élők biztosak lehetnek – a megváltás ígéretét. Enélkül nincs remény, és a káiniták magukra maradnak egy sötét világban. Ezt a felismerést egy másik is kíséri, hogy innentől fogva a káinita csupán a sötétséget ismerheti: az éjszaka valós, és az élet elvételére kárhozott lélek belső sötétjét.
Az elmúlt évszázadban ölelt káiniták közül sokan pokolbéli teremtménynek tartják magukat, és ennek megfelelően cselekednek. Mivel a Menny meg van tagadva tőlük, átadják magukat alantas ragadozóösztöneiknek, és fürdenek a kárhozatban. Először szenvedélymentes, érzéketlen gyilkosok lesznek, akikben nincs sem szánalom, sem könyörület, majd vad, emberölő szörnyetegekké válnak. Még azok is elbuknak, akik még mindig hisznek, és a megváltást keresik. A Fenevad követelőzését nehéz figyelmen kívül hagyni.
Az elfajulás azonban nem váratlan, és nem is teljes. Inkább egy lassú hanyatlás, melyben a káinita nem annyira az átka önkéntelen áldozata, mint inkább cinkosa. A vámpírlét nem ítél rögtön kárhozatra, csupán eltúlozza a belső sötét oldalt. Káin vére és a Fenevad felerősítik a perverz ösztönöket és gondolatokat, amik a halandókban lappanganak. Az átalakulás rettenete a minden emberben fellépő erkölcsi hanyatlásban rejlik, melyet a káiniták elhagyatottsága felgyorsít.

A megváltás útjai

A káinitákat nem kerüli el teljesen a remény. A Menny és a Pokol ugyan zárva vannak előttük, de a kárhozat és a megváltás között utak kanyarognak – vagyis a káinita bölcsek által kifejlesztett hitek. Ezek az utak (latinul viae) segítenek a káinitáknak, hogy megbékéljenek vámpírlétükkel, és valamiféle uralmat szerezzenek a Fenevadjaik felett. Sok káinita Káin vallásainak nevezi az utakat, holott nem mindegyik emlékeztet halandó vallásra. Sokkal inkább filozófiai ágakra hasonlítanak, és szervezettségük is inkább a kultuszokra hajaz, semmint az egyházakra.
Minden út azt tanítja a káinitáknak, hogyan kerekedhetnek lelki és erkölcsi megkötések segítségével a Fenevadon. A káiniták a nyugalom reményében követik az utakat, mint ahogy a halandók is válaszokért és megnyugvásért fordulnak az egyházhoz. Az utak alaptétele a vámpírok elátkozott természetének elfogadása. Nem próbálják letagadni azt, amivé a vámpír vált, és nem állítják, hogy más, mint ami valójában. Az utak olyan hitet táplálnak, mely segít a káinitáknak megérteni, majd elfogadni vámpírátkukat.
Az utak Káin gyermekeihez hasonlóan sokfélék és különlegesek. Nincs olyan központi út, amit minden káinita követne. Az ösvények változnak, fejlődnek, alkalmazkodnak az adott korhoz. A XIII. században öt út nyújt támaszt az éjszakában, és rendelkezik számos követővel:
● A Bűn útja a káiniták természetének sötét oldalára összpontosít; követői engednek a Fenevad rosszindulatú ösztökélésének, nehogy eleméssze őket.
● Az Emberség útja ugyanakkor azt tanítja, hogy noha a vámpírok el vannak átkozva, még mindig emberek, és a megváltást azt jelenti, ha ellenállnak a Fenevad késztetéseinek.
● A Fenevad útja az ösztönt hirdeti, és felvállalja a minden káinitában jelenlévő ragadozót.
● A Királyok útja azt tanítja, hogy a vámpírok az emberek felett állnak, és az a feladatuk, hogy uralkodjanak az emberiségen.
● A Menny útja azt állítja, hogy bár a káiniták kitaszított teremtmények, egy magasabb rendű hatalom szolgái, akiknek természete és küldetése egyaránt isteni eredetű.
Az utak nemcsak segítenek megérteni és elfogadni a káinitának az átkát, és valamennyire felülkerekedni a Fenevadon, hanem megtanítják a vámpíroknak, hogy nincsenek teljesen remény vagy megváltás nélkül. Az utak onnan kapták a nevüket, hogy elkalauzolják a káinitákat a kárhozat szakadékától a Golcondának nevezett mitikus állapotig.
A káinita legendák és Nód könyve szerint a Golconda egyensúlyt jelent az emberi és vámpír természet között, egyfajta megváltás, amit Isten ajánlott fel Káinnak és gyermekeinek Rafael arkangyal közvetítésével. Nem tudni, hogy a Golconda valóban elérhető-e, de mindenesetre vonzó, hiszen állítólag ez az egyetlen béke, amihez káinita juthat – egy olyan állapot, ahol a Fenevad ösztönei és késztetései elvesztik hatalmukat a vámpír felett. Ha hihetünk a legendáknak, a Golconda megvédi Káin átkától a vámpírt, így annak nincs többé szüksége vérre, hogy fenntartsa halhatatlanságát. Azok, akik elindulnak a hosszú úton a megvilágosodott állapot felé, sziszifuszi küzdelemnek néznek elébe, amin csupán maroknyi káinita misztikus kerekedett felül.
Sajnálatos módon sok keresztény, zsidó és muzulmán káinita pogány hazugságnak tartja a Golcondát, egy csapdának, amely eltántorítja a vámpírokat az igazi megváltástól, amelyet csak Isten fénye adhat. Ezek a hívő vámpírok úgy tartják, hogy csak Isten bocsánata emelheti őket fel. A Golconda hajszolása csupán a Pokolba vezethet. Nem ritka, hogy az ilyen hívő káiniták üldözik és vadásszák, eretneknek és istenkáromlónak kiáltják ki azokat, akik a Golcondát keresik. Akik jámbor társaik ellen fognak fegyvert, azokat éppúgy elvakítja Isten iránti szeretetük, mint a halandó keresztes hadjárat mögött állókat, és számos káinita misztikust égettek meg a jogosnak vélt tűzben. Akik megmenekültek a máglyák elől, elrejtőznek, és titokban keresik a Golcondát, megtagadva a segítséget a többi káinitától, akik kétségbeesetten keresik a módját, hogyan hallgattassák el a Fenevadat.

Az éjszaka társadalma

A káinita társadalom kettősségre alapul. A vámpírok magányos vadászok, akiknek nincs igazán szüksége a saját fajtájuk társaságára, mégis vágyakoznak rá. A káiniták úgy gyűlnek össze, mint a lepkék a tűz köré, fajtájuk legerősebbjei bűvkörének vonzására. Talán ragadozótermészetüknek köszönhető, hogy akik erősek, azok uralkodnak, a gyengék pedig védelem reményében köréjük gyűlnek. Azok a káiniták, akik ellenállnak ennek az ösztönnek, és magányos életet élnek, ritkán képesek erre anélkül, hogy felkeltenék társasági rokonaik gyanúját vagy féltékenységét. Akik makacsul kívülállók maradnak, azokban nem bíznak, és végül levadásszák őket. Bár a káiniták természetükből adódóan magányos lények, nem sokban különböznek a falkában élő állatoktól. Ugyanolyan ádázak, territoriálisak és erőszakosak.
A káinita társadalom ördögökből és szörnyekből áll, ezért nem a szokásos, erkölcsi törvények vezetik. A társadalmi rend alappillérei a gyilkosság, az intrika és a szentségtelen tettek. A káiniták ennek dacára kifinomult lények. Műtárgyakkal és szépséggel veszik körül magukat, művészeket vesznek a szárnyaik alá és építészeti remekeket rendelnek. A káinita társadalom éppolyan rendezett és szervezett, mint a halandóké, ha nem még jobban az, és szigorú hierarchia jellemzi. A kárhozottak számára mit sem jelent, hogy valaki nemesnek vagy parasztnak született; a vér és a kor emeli a káinitákat a többiek fölé.

Legendák

A vámpírok halhatatlanok.
Igaz. Bár meg lehet őket öni (rendkívül nehezen),nem öregszenek és nem halnak meg természetes úton. Nincsen szükségük ennivalóra, és nem lélegeznek.

A vámpírok élőholtak, és az élők vérével táplálkoznak.
Igaz. Orvosi értelemben a vámpír halott - nem ver a szíve ,nem lélegzik, hideg a teste és nem öregszik -,mégis gondolkozik, jár, tervez, beszél...vadászik és gyilkol. Mesterséges halhatatlansága fenntartásához időről időre vért kell szívnia - leginkább emberi vért. Vannak bűnbánó vámpírok, akik állati véren tengetik életüket, és akad olyan ősöreg Vértestvér is, akik fajtársait vadásza le, hogy fennmaradhasson, de a legtöbben az emberek vérét fogyasztják. A vérszívásban a vámpírrá válásukkor kifejlődött, megnyúló agyaraik segítik őket. Valamilyen varázslatos úton-módon képesek egy nyalással eltüntetni a foguk okozta sebeket, azaz táplálkozásuk látható bizonyítékát. Mivel a vér létezésük és hatalmuk alapja, mindennél fontosabb számukra. Halandó ételek, halandó levegő, halandó szerelem - mindez teljesen érdektelen. A vér az egyetlen szenvedélyük, nélküle hamar elfonnyadnának és halotti álomba merülnének. Sőt, bár melyikük lenyűgöző dolgokra - gyógyításra, erőnövelésre és egyéb mágikus képességekre - képes felhasználni az ellopott vért.

Akivel vámpír harapás végez, vámpírként éled újjá.
Nem igaz. Ha így lenne, nyüzsögnének a világon a vámpírok. Valóban emberi vérrel táplálkoznak, és néha megölik áldozatukat - de az ilyen sorsra jutott emberek a legtöbb esetben egyszerűen elpusztulnak. Ahhoz, hogy élőholtként térhessen vissza, először ki kell szívni az összes vérüket, utána pedig vámpírvérrel kell megitatni őket. Ez az ölelésnek nevezett rituálé változtatja a halandót halhatatlanná.

A vámpírok szörnyetegek - holtestekben tanyát vert démoni szellemek.
Hamis... és igaz is egyben. Önmagukban még nem démonok, de a tragikus körülmények összjátéka feltartóztathatatlanul sodorja őket a szörnyűséges tettek felé. A megteremtett vámpír kezdetben még úgy viselkedik és gondolkodik, mint halandó korában. Nem válik belőle azonnal gonosz, szadista szörnyeteg. Azonban hamar felfedezi a mindent elsöprő éhséget, a vér utáni vágyakozást, és rájön, hogy csak úgy maradhat életben, ha korábbi fajtársain élősködik. Gondolkodása is komolyan megváltozik - olyan személyiség jegyeket vesz fel, amelyek nem egy közösségben élő minden evőhöz, hanem egy magányos ragadózóhoz illenek inkább. A körülmények vagy a szükség rákényszerítik a gyilkolásra az először vonakodó élőholtat - aztán az évek multával egyre könnyebb lesz az ölés. Miután ráébredt, hogy ő maga is megbízhatatlan és hitszegő, nem bízik másokban sem. Amikor megérzi, hogy ő más, elbástyázza magát a haladók világától. Létezésére lételemévé a titoktartás és mások irányítása válik, ezért kiforgatja az első parancsolat előírásait. Az évszázadok elmúltával, amikorra már rengeteget ölt, látta megöregedni és meghalni szeretteit, mindez csak egyre rosszabbá és torzabbá válik. a sajátjáéhoz képest értéktelen és olcsó az emberi élet egyre kevesebbet számít, míg a körülötte tolongó nyájat nem tekinti többnek egy zavaró bogárrajnál. A világ valaha is ismert legszörnyűségesebb teremtményei között bizony ott vannak az öreg, kimerült, érzéketlen, paranoiás - röviden: szörnyeteg - vámpírok. Talán nem démonok a szó hétköznapi jelentése szerint - de ezen a ponton már ki képes megkülönböztetni őket?

A vámpírok megégnek a napfénytől.
Igaz. El kell kerülniük a napsugarakat ,különben elpusztulnak, bár vannak ,akik rövidebb időszakokra képesek elviselni az égető fényt. A vámpírok éjszakai teremtmények, és legtöbbjüknek még a menedékek rejtekében is nehéz ébren fennmaradni nappal.

Irtóznak a fokhagymától, és nem képesek átkelni a folyóvíz felett.
Hamis. Ezek egyszerűen legendák.

Irtóznak a kereszttől és egyéb vallási jelképektől.
Ez általában nem igaz. Ha azonban a jelkép hatalmas hittel felruházott személy kezében van, a vámpír meglehetősen rosszul viseli a találkozást.

A vámpírok elpusztulnak a szívükbe szúrt karótól.
Tévhit. A szívükbe döfött facövek - vagy nyílvessző, nyílpuskalövedék, stb. - azonban mozdulatlanná dermeszti őket, amíg azt el nem Távolítják.

A vámpírok tíz ember erejével bírnak; farkasoknak és denevéreknek parancsolnak; hipnotikus tekintetükkel megbabonázzák a halandót, és még a legszörnyűbb sebeket is be tudják gyógyítani.
Igaz és hamis. A vámpírok ereje életkorukkal együtt növekszik. A fiatal, újonnan teremtett Vértestvér még alig erősebb az embereknél. Ahogy azonban idősödik és tanul, vére segítségével fel tudja ébreszteni azokat a benne szunnyadó titkos varázserőket, amelyeket diszciplínának hívnak. A hatalmas Öregek könnyen versenyre kelhetnének a kitalált Lestatal vagy Drakulával, az igazán ősi vámpírok pedig - a Matuzsálemek és az Ősatyák, akik már évezredek óta közöttünk járnak - szó szerint isteni erőknek parancsolnak.