A szigetvilág és a tenger

[ A vadonban ]

Gareth hatalmas paripáján nyargalva hamar utoléri öccsét, és könnyűszerrel le is hagyná, ha az nem intené megállásra.
- Kutya fattya átok olasz! - fékezi meg a lovát nehezen a viking óriás, a világ végéig neki sincs kedve üldözni ezt a haramiát.
- Úgy is van! - köp nagyot maga mellé Gareth - Legyen legalább egy túlélő közülük, aki most majd elmondja, hogy megérkeztek az Ericssen testvérek! - kacag fel a viking.
Gareth lova még mindig fújtat, és ide-oda táncol Lanstól pár méterre.
- Téged meg mi lelt, hogy ott hagytad a kancádat? - fordul most a báty a testvéréhez.
- Jól van, na gyerünk! Keressünk egy táborhelyet! - egyezik bele az idősebb Ericssen öccse tervébe.
- Errefelé száraz barlangra alighe lelünk, nagy sziklákat se láttunk idefelé jövet. Azt hiszem meg kell elégednünk egy terebélyes fával itt az erdőben... - vakarja feje búbját Gareth.
- Azokból legalább van választék!

[ A vadonban ]

- Picsába már... - vágja egy fába bárdját Lans, amikor már biztosra veszi, hogy az íjász akkora előnyre tett szert, hogy hősünk norvég iramban nem érheti utol. Hallja a ló patáinak trappolását maga mögött, és mielőtt Gareth elszáguldhatna mellette, magasra emeli karját. Persze a fák között, éjjel egyáltalán nem biztos, hogy bátyja észreveszi, ezért Lans még el is kiáltja magát.
- Hagyd! Hadd fusson... legyen egy jó napja. Úgyis látta, ahogy lemészároljuk a társait, nemhiszem, hogy kedve lenne kötöszködni. -
Nomeg fel sem jelentheti hőseinket, mert hát az olaszok voltak az útonállók, ők rántottak fegyvert... persze előtte a két skandináv alaposan alaposan próbára tette őket. Gúnyolódásaik talán több sebet okoztak, mint az utána következő harc. Hiszen minden bandinak csupán egyszer, legfeljebb kétszer csaptak oda, és már agonizáltak is.
- A pudingok...
Ha Gareth akarja, persze üldözheti tovább a fák között merénylőt, de tekintve, hogy a mocsár az úttól távolodva egyre iszamósabb, az indák és fagyökerek pedig egyre sűrűbbek, Lans nem sok esélyt lát bátyja sikerére.
- Inkább jer vissza, még napkelte előtt valami szélvédett sarkot akarok találni, ahol 1-2 órát alhatunk. Meg annak sem örülök, hogy Nervřs ottmaradt egyedül. - húzza el a száját, ahogy szerett, sete-suta kancájára gondol. Még a végén megijed valamitől, elszalad, és viszi magával a vagyonnyi értékű felszerelést is. A kardot, tőröket, a viking erszényét, és a talizmános zacskót.
Lans tehát láncvértjében csörögve megfordul, és visszafelé veszi az irányt, a fa kérgéből kirántott bárdot lomhán lengetve maga mellett.
Visszaér a kancához, visszakötözi a nyeregre a fegyvert és a pajzsot, aztán ő maga is fellendül a ló hátára.

[ San-Michelle temploma ]

Miért gyengül el mindannyiszor ennyire, amikor Vicenzo magához vonja. A férfi közelsége olyan számára, mint a nyíló virágnak a hajnali harmat, és a kora délelőtti napfény. Mint a muzsika... De elemeli a fejét az egyenletesen emelkedő-süllyedő mellkasról, hogy azúr íriszei a férfi arcán pihenjenek meg, míg beszél, majd feljebb kússzanak az ajkak vonaláról a szemekre, s ott leljenek megnyugvást. Hosszan sóhajt fel. Zaklatott, talán kissé kétségbeesett, és aggódó sóhajtással. Suttogva törnek fel belőle a szavak.
-Minden bizonnyal úgy lesz. Ha jól sejtem magának Cosimo de'Medicinek az öccse Lorenzo de'Medici fogja személyesen elkísérni Ignaciot. Azon az éjjelen is ő volt vele, mikor elszöktem otthonról. Tudod... Cosimo is fiatal még. Harminckét éves. Egészen ifjú gyermek volt, amikor úgy járt apám mellett, mintha saját gyermeke lenne apámnak. S az ő ifjú szeme, és vágya akad meg anyám személyén. Pedig akkor még maga Cosimo alig volt tíz éves... Így aztán Lorenzo de'Medici, aki csupán négy évvel fiatalabb, mint a fivérem, lett Ignacio kebelbarátja. Mintha maga az ördög szállta volna meg azt a famíliát. De nem is ettől félek igazából. Cosimo de'Medici nagyon jó viszonyt ápol Tommaso Mocenigo-val, Velence Dózséjával. Mi lesz, ha a Nagyherceg a Dózse segítségét kéri, egy bűnös boszorkány kézre kerítésében? Mond meg nekem Vicenzo... Mit írjak a levelemben Ignacionak, hogy eszükbe se jusson az a lépés, hogy a Dózsét küldjék ellenem?
Tekintete szomorúvá válik. Bármit képes vállalni a szeretett férfiért. Ha Vicenzonak ez az óhaja, ezt fogja tenni. Ha a Dózséval, és seregével kell szembenéznie, akkor ezt teszi. S nem is igazán önmaga testi épségét félti. Férjét nem kívánja bajba sodorni. Visszahajtja hát a fejét hitvese mellkasára, és úgy bújik meg az erős karok között, mint riadt kisgyermek, ki épp az imént esett el futkározás közben az udvaron. Riadtan, védelmet, oltalmat remélve. Megvédhetik-e Vicenzo erős karjai, vagyona, és hatalma, vagy a San-Michelle biztonságosnak ható falai, ha maga a Dózse akarja elfogatni őt? A Medicieknek nincs hatalmuk Velencében, de a barátság, mely Cosimot Tommasohoz fűzi, veszélyes lehet mindkettőjükre nézve.

[ San-Michelle temploma ]

* Tudja milyen nehéz és tudja azt is, hogy hatalmas lesz a kockázat, ha ezt az egészet fel meri vállalni a nő. De tartoznak maguknak ennyivel, s legfőképp az elhunyt édesanya emlékének szeretne adózni. Az igazság fogalma relatív, de az eredendő gonoszság meglátása, s megkülönböztetése lehetséges. Léteznek döntések, melyek utat mutatnak a sok kisebb, s nagyobb nehézség között, de az olyanok, melyek valaki jövőjét gondolkodás nélkül a sötétségbe taszítják, azok mögött azok mögött borzalmas, talán bomlott tudat áll. Melyet nem szabad sokáig önállóan hagyni. Ez az ő feladata. Nem kívánja a romlott szívű rokon vesztét, sem pusztulását, de vannak olyan dolgok, melyeket felszínre hozása bármilyen áldozatot megér. Még azt is, hogy egy becsületesnek, jámbornak hitt nemes úr esetleg alkalom adtán ledobja magáról álmatag álcáját.*
- Azt hiszem illő lenne megvendégelnünk a bátyádat. Biztos meglepi majd a leveled, amiben beszámolsz neki a virágzó házasságodról egy velencei nemessel. Érdekelni fogja a dolog és ide fog jönni, hogy kiderítse: az általa boszorkánynak ítélt nőszemély miért érdemel kiváltságos életet… Összeszedi majd a pribékjeit és ide fog jönni, hogy megbüntessen. Én pedig illendően fogadom majd, amíg te itt leszel a templom biztonságában. S nagyon remélem, hogy végre személyesen találkozhatok egy Medici fattyúval is…
* Miközben szorosan magához ölelte a nőt egyik keze akaratlanul is ökölbe szorult, miközben lehunyta a szemét. Emelkedő szívdobogásából, szaporodó lélegzetéből valami egészen más ember bontakozott ki. Hangja úgy hatotta át a falakat, mint egy harcedzett férfi rekedtes, önbizalomtól teli suttogása. Nem ígért háborút, sem vérontást, de volt valami rendíthetetlen szavaiban, ami mögött valójában egyetlen szándék bújt meg. Kideríteni, hogy mi történt nejének szeretett ősével…*

[ San-Michelle temploma ]

Végtelen gyengédséggel öleli magához ezúttal is Vicenzo. Ugyanazzal az óvó szeretettel, amellyel mindig. Mint valami drága, és törékeny ékszert óv az ember. Arca hozzásimul a férfi mellkasához, karjai átölelik a derekát. Fülében dobban a másik szívének üteme. Sóhaj kél a mellkasból, ahogy szavai elhangzanak. Szinte jéggé fagy benne egy pillanatra a rettegés. Emlékszik a szemekre, melyek, kitekintve a Firenzei palota ablakán, a feketébe, és aranyba öltözött lovas arcából villantak elő. Izzott a gyűlölettől, a fanatikus láztól.
-Kell?
Kérdezett vissza kétségbeesetten. Féltette a Kedvest. A férfit, akit tiszta szívből, lángoló szerelemmel szeretett.
-Ő maga a Sátán. Könyörtelen, és vérgőzös. Féltelek tőle.
Suttogta el, odabújva a férfihoz. Nem eresztette. Még nem. Annyira jó volt, olyan biztonságot sugalló. Aztán lassan húzódott kicsit hátra, épp csak annyira, hogy fejét felemelve, felpillanthasson az imádott arcra.
-Firenzében él, a Medicieknél. Nem tudja merre vagyok. Hívjam ide, vagy te kívánsz hozzá menni? Legyek ott én is a találkozónál?
Jogos a kérdése, hiszen kíváncsi arra, mit is akarhat valójában Vicenzo Ignaciotól. Persze, ő is szeretné mindennél jobban, megadni anyjának a megérdemelt végtisztességet, de... de rettegett fivérének emléke is borzadállyal tölti el, felidézve a két legszörnyűbb nap emlékeit. Miféle testvér az, aki vér szavát sem tekinti? Aki képes anyagyilkossá válni? S lehet-e, van-e értelme bármit is beszélni vele, hiszen a józan ész érvei úgy sem hatnak rá?
Persze, ezekre a választ nem tudja. De talán valóban igaza van Vicenzonak, és egy személyes találkozás megadja a lehetőséget a válaszok megtalálására. Igaz, elképzelni nem tudja, mit remél ettől a találkozástól hitvese. Mert hogy Ignacio nem fog bűnbánatot tanúsítani az is bizonyos. Tekintete nem szakad el a másik pillantásától, ahogy elsuttogja szavait.
-Köszönöm a Jóistennek, hogy nekem adott Téged.

[Úton]

- Megmondtam, hogy ne menj a lovak közelébe!*hangzik a felbőszült ordítás. Tény és való: okkal. A régi római hadiút, amin a hat szekérből álló konvoj halad, eléggé feldúltnak néz ki. Már csak azért is, mert a lovak annyifelé szaladtak, ahányfelé lehetett. Szekerestül, mindenestül. Egyikük-másikuk még aközelben látható, ahogy a rémült hajtók próbálják visszafogni a megrémült lovakat. Az úton egy-két test hever, illetve rángatózik tehetetlenül, s körülöttük a segítségükre siető emberek hada nyüzsög. Szerencsétlen Ludvig nem volt elég fürge: egyszerűen legázolták a lovak, és a mögöttük robogó szekér szinte lenyeste a fiatal szolgáló bal lábát. A kesehajú, még a szakállát sem serkentő fiú alig múlt tizennégy, és a köveken feküdve üvölt kínjában, bár azt sem tudja, milye fáj. Na ja, ha valakin átrobog egy szekér, az nem túl kellemes élmény.
Sebastian ha lehet ezt mondani, viszonylag jól járt. A marcona, sebhelyes testőrt csak a lova dobta le. De azt olyan szerencsétlenül, hogy a fickó a kétméteres repülés után tarkóval fogott talajt. Még a közelben állók is hallottak az undorító, cuppanással keveredett roppanást, ahogy a férfi feje érett tökként loccsant szét a régi köveken.
A felfordulás okozója pedig az a laza tartású, izmos férfi, akivel most a karaván vezetője üvöltözik. Ez látszólag egy cseppet sem zavarja. Bal oldalán egy fekete tartóban egy leajzott, magyar visszacsapó íj várja, hogy használják, nem sokkal felette pedig egy ívelt pengéjű szablya bőrrel bevont markolatának gombja csillan a meleg olasz nap fényében. A férfi hosszú haja a hátát verdesi, varkocsba fonva, testét végig fekete ruha fedi, itt-ott érthetetlen nyelvű feliratok diszítik. Drága holmi, annyi szent. De míg az ingujjra vetkőzött olaszokról dől a verejték, addig a fekete, hosszú ruhába öltözött magyarról nem. Eredendően magas testhőmérséklete nem igazán tesz lehetővé semmiféle nedvesség elpárologtatását.
Fekete köpenye térdéig ér, a csuklya most hátra van hajtva. Míg a kövérkés kereskedő vele üvölt, oldalra fordul, és unottan a kövezetre sercint. Lucano ezen annyire felháborodik, hogy pufók arca vörösre vált. Egész úton tartottak ettől a sötét ruhás, méla unalomba dermedt fickótól, de ennek most vége.*
- Na idefigyelj, de rusnya magyar disznó! Megfizeted a káromat, azt ajánlom, különben a pribékek elé vettetlek és hörrrr...
*A levegő is benne szorul. Nem ok nélkül. Ugyanis egy fekete bőrkesztyűbe bújtatott kéz fonódik a torkára, olyan iszonyatosan erősen szorítva, amire ember nem lehet képes. Az acélos ujjak nem hagynak neki levegőt, s a harchoz nem szokott puhány kereskedő pillanatok alatt kifogy a lélegzetből. Ernyedten kapálódzva csapkodja támadója mellkasát, de a magyar harcost meg sem rezdítik ezek a gyenge simogatások.
Undorodva löki a haldokló Ludvig teste mellé a karaván vezetőjét, és nem törődve a hüvelyükből kisikló pengék neszezésével szólal meg rekedtes hangján.*
- Szabad vagyok. És ha még egyszer parancsolni próbálsz, te olasz kutya, rosszul jársz.*aztán felemeli tűzben izzó szemét, és a feléje közelítő három testőrre veti égő pillantását. Azok megtorpannak. Útitársuk orrcimpája jól láthatóan remeg, ahogy a vérszagtól terhes levegőt beszívja. Óóó, a félelem édes illata! De nem... most nem ölhet. Még nincs itt az ideje...*
- Ez rátok is vonatkozik...*suttogja maga elé, majd hátat fordít. A három testőr összenéz, kérdő pillantásokat váltanak, aztán inkább levegőért kapkodó urukért sietnek. Az a torkát markolássza, és Matthias felé mutogat.*
- Öhh...öhh... öljhh... öljétehk...mehg... a disznót!
- Nem javaslom, Lucano.*pillant hátra a fekete hajú vérfarkas, s mosolyodik el. Éjszín szemein aranyos ragyogás fut keresztül.* Az embereid után téged is megöllek.*Kedélyesen a felcsukló kereskedőre kacsint, majd egy közeli domb teteje felé indul.*
- Láttátok... tih ish... hhhh... láttátok a szemét?*makogja Lucano.*
- Nem ember ez.
- Maga a Sátán!
- Hhhát... a szorításából ítélve...bihztos.
*Bár a férfi már túl messze jár ahhoz, hogy ezt a suttogást meghallhasa, mégis hátrafordul.*
- Dehogy a Sátán!*kiált vissza kedvesen, aztán előre fordul a feltűnő hatalmas város felé, amely a láthatáron megfigyelhető. A folytatást már csak az orra alá dörmögi.* Sokkal rosszabb dolgot szabadítottatok Velencére...
*Napbarna arcán komor mosoly terül szét. Vagy inkább vigyor. Még inkább... vicsor.*

[ San-Michelle temploma ]

* Szörnyű történet. Borzalmasabb, mint egy sihedernek végignéznie, ahogy apját egy démon marcangolja darabokra. Hiszen az mégis az ellenség, és az a fajta elmúlás egyet jelent a hősökével. Csatában elesni, becsülettel úgy, hogy mindent megtett az apa azért, hogy fia tovább élhessen magasztos dolog. Az viszont, hogy egy családot a fanatizmus zúz szét teljesen más lapra tartozik. Elátkozza a nevet, a vérvonalat és mindent, mi valaha szép volt és lehetett volna. Felállt a székből és közelebb húzódott a nőhöz. Bőrkesztyűit öve mögé fűzte, egyik karjával a nő derekát kerítette át, míg másikat az arcára hajtotta, s fejét mellkasához húzta. Az inkvizíció és a túlvilág ismerete olyan fegyver, melynek két éle épp egyforma éllel tündököl. Az egyik ha jól használják veszélyes eszköz a vadak ellen, a másik oldal viszont épp olyan sötétséget teremt, mint ami ellen létrehozták. Valaki beleőrül, vannak olyanok akik hatalmukat épp olyan magasztosnak gondolják, mint a szörnyű vérivók, vagy félemberek, s megpróbálnak vele visszaélni. Általában ha ez kitudódik az egyház egy lapra írja őket a túlvilágiakkal, s kiadja ellenük az elfogató parancsot, vagy épp a kivégzési utasítást, vagy ha nagyon súlyos a helyzet egyszerűen vérdíjat tűzetnek a fejükre, mint egyszerű haramiákra.*
- Biztos vagyok benne, hogy édesanyád csodálatos ember volt egész életében. Olyanok közül való, akik életüket áldozták másokért, a jövőért, hogy jobbá, könnyebbé tegyék az utat a következő nemzedék számára.
* Sóhaj szaladt ki mellkasából, ahogy biztonságot adva szorította magához a másikat, elfátyolozva annak könnytől lázas arcát minden, s mindenki elől. Bár az apátok még mindig gavallérok voltak, továbbra sem figyeltek. Ezúttal nem volt biztos abban, amit mondani készült…*
- Tudom nehéz tovább beszélni róla, de légy erős. Úgy hiszem lehetséges, hogy kiderítsük mi történt édesanyád testével. Egy nemes lélek többet érdemel annál, hogy porhüvelye feledésbe merüljön. Kedvesem…
* Először elcsuklott a hangja. Na nem a zaklatottságtól. A nyúlánk, karcsú férfi, aki nap, mint nap a kikötőben űzi mesterségét az irányítást és a szervezést olyasvalaki, akiről nehéz időkben sem omlik le a rendíthetetlen szobor tökéletesre faragott képe. Nem… emberséges akart maradni.*
- … találkoznom kell a te bátyáddal…

[A vadonban]

A két skandináv osztja az áldást kiméletlen fegyvereikkel. Lans is jól elbánt támadójával, na az a betyár se fog többet utazókat ijesztgetni farkas vonyításával. Az első nyílvesszőre már Gareth is az íjász irányába kapja a fejét, de öccse is figyelmezteti őt a leselkedő banditára. Az idősebb Ericssen cifra szitkot szór az orvlövészre, de lőfegyver hiányában most egyebet nem tud tenni. Gareth első áldozatának nem hogy fogai fogyatkoztak meg, de arca is csúnyán összeroncsolódott. A viking óriás voltaképpen nem is akart ilyen durván elbánni az útonállóval. De az adott pillanatban Gareth nem tudta kontrollálni erejét, és úgy látszik, túl nagy lendületet adott a kerek pajzsnak. A második haramia persze egyből meg akarta bosszulni társát, és vékony pengéjű kardjával elkezdett ész nélkül hadonászni. A szőke skandináv egyből látta, hogy amatőrrel van dolga. Kihasználva az első adabdó alkalmat Gareth végett vetett a kis színjátéknak.
Nagyjából ekkor reppent ki az íjász második, és egyben utolsó nyílvesszője, amit még életében utoljára útjára engedett. A nyavalyás annyira se vette a fáradságot a célzásra, hogy ne az egyik saját társát találja el. A nyíl a pajzzsal leütött fickó torkába fúródott, akinek ütőeréből egyből fröcskölni kezdett a vörös vére. Na ennyit erről!
Az íjász menekülőre fogta, Lans pedig utána. Talán azért ugrott le lováról, mert a jószágok most jól meg vannak pakolva az erdei vágtához. Ennek ellenére Gareth lovastul ered öccse és az útonálló nyomába.
- Gyí! Gyí! - ösztönzi nagyobb sebességre a hátast a skandináv, és már látja is Lans-t, és a menekülő íjászt.

[ A vadonban ]

Nervřs-nek csak egy lépést kell előre lépnie gazdája parancsára, aztán Lans megrántja a kantárt, ágaskodásra kényszerítve a masszív északi kancát. Ahogy a ló rúgkapál, hátralöki az egyik banditát, eddigre Lans már jobb oldalát védi a vállához szorított kerek pajzzsal. Kemény koppanás, nyílvessző hegye mered át az erősen összesajtolt lemezek között.
- Rett er mellom en bueskytter, trærne. - kiáltja át bátyjának saját nyelvén. "Jobbra egy íjász, a fák között."
A felborult bandita a következő pillanatban a ló patáit pillantja meg, aztán pokoli fájdalom hasít csípőjébe.
Lans hallja, ahogy a medencecsont szilánkokra törik a paták alatt.
Az íjász rajtaütése is sikertelen volt, a megmaradt útonálló minden harci kedvét elvesztette. Felkapja íját, elereszt mégegy lövést vaktában a csata felé, aztán lemászik az ágak közül, és futva indul az ellenkező irányba.

A Nervřs alatt fekvő haramia alighanem percekre van csupán a haláltól, addig had agonizáljon. Gareth az egyiket pajzsának egyetlen csapásával a porba küldte eszméletlenül, a másik még próbált tenni valamit az idősebb Ericsson ellen, de percei neki is meg vannak számlálva a széles pengéjű kard hatalmas csapásai alatt.
Lans leugrik lova nyergéből.
Pajzsát átveszi bal kezébe, oldaláról előhúzza nehéz bárdját. Kétszer rácsap a fegyver fejével pajzsára, aztán beveti magát a fák közé. Ha van egy kis szerencséje, még megtalálhatja, utolérheti a nagy valószínűséggel menekülő íjászt.

[A vadonban]

Gareth öccse is osztja a kutyaütő zsiványokat. Nem hiába testvérek! Gareth mosolyogna is ezen, de most szigorú arcot kell vágnia, hogy összeféljék magukat az útonállók. A megtermett skandináv félszemmel Lans-t figyeli, a másik szemét pedig a haramiákon tartja. Lans pedig már bogozza ki a pajzsát, tehát Gareth is hasonlóképpen cselekszik. Csak neki a hátára van kötözve a kerek alakú, keményfából készült pajzs egy bőr szíjjal. A szőke viking úgy csinál mintha csak balját pihentetné a szíjba kapaszkodva, de ujjai már az öv csatját bogarásszák. Innen már csak egy gyors mozdulat, és Gareth markában tudhatja a szegecses pajzsot.
Közben Lans üres fecsegése nyilvánvalóan eltereli az útonállók figyelmét a lényegről. Azaz hogy a két testvér már harcra készen ülnek kényelmesen lovuk hátán. A két Ericsson általában egy megbeszélt közös jelre indítanak támadást. Úgy néz ki, ez most sem lesz másképp mert ezek a tésztazabálók nem akarnak tágítani eredeti céljuktól. Miszerint kirabolják és megölik áldozataikat, jelen esetben a két skandinávot.
Gareth őszintén szólva először nem szúrja ki a sűrű lombkoronában megbújt íjászt. Ezért talán a keleténél nagyobb magabiztossággal adja le öccsének a jelet a támadásra. A viking óriás lovával elég közel léptet a szélső zsiványhoz. Úgyhogy mikor Gareth hátáról előlre rántja kerek pajzsát, akkor a pajzs kemény széle pár fogát kiveri a haramiának, vagy még le is dönti a lábáról. Ekkor már nyilván a megsebesült útonálló társai sem tétlenkednek. Gareth viking kardjával vagy egy ilyen támadást hárít, vagy ő maga nyes oda egyik ellenfelének. A másik, azaz a harmadik Lansra marad, ne maradjon ki ő se a jóból.
A negyedik pedig, a nyilas természetesen lead egy lövést a fák rejtekéből, mely a nagy kavarodásban ki tudja, kit és hogyan talál el.

[ San-Michelle temploma ]

Próbáljon meg koncentrálni? Meglepetten pillant Vicenzora, mintha csak hallotta volna a nem éppen ideillő gondolatait. De persze, ez csak képzelgés ugye? Hiszen akár arra is vonatkozhatna, amiket ő mondott. Mert hát valljuk meg, eléggé zavarosnak is hathat.
-Mennyire?
Elgondolkodva hangzik el a kérdés, ahogy ő is helyet foglal. A fekete hajzuhatag kibontva omlik előre vállain, halovány mosoly kerül az arcára, ahogy felidézi az első emlékeit, amik felderengenek a gyermekkor ködéből.
-Talán a legelső emlékem az, ahogy fésülgetem a haját. -Ujjai közé csippent egy tincset a sajátjából, megemelve kicsit, másik kezével fésülést imitálva előtte.- Olyan volt, mint valami folyékony fekete fém... Gyönyörű... Fényesen csillogott, dúsan hullámzott. És emlékszem a nagy kék szemeire is, melyek mélyéről mérhetetlen jóság, és szeretet hullámzott mindig felém. Anyám... azt hiszem nem volt szerelmes az apámba. Csak férjhez ment hozzá, mert ezt kívánták tőle. Teljesítette házastársi kötelezettségeit, és gyermekeket szült. Ignaciot a fivéremet, és rá egy évre engem. De megmaradt annak a törékeny nőnek, aki mindig is volt. Feketében járt. Soha nem értettem miért, mintha gyászolna. Gyermekként rengeteget mesélt a világ csodáiról. Szépségről, és ragyogásról. Csupa jóról. Soha nem mesélt a világ árnyoldaláról. Tolvajokról, rablókról, vagy gyilkosokról. Háborúkról, és véres harcokról apám vadászkalandjaiból értesültem olyan tíz éves korom körül. Fivérem akkor már fakarddal rohangált fel-alá a házban, mikor otthon volt. Merthogy akkor már apródként tanult a Medicieknél. Cosimo de'Medici bigott katolikust nevelt belőle. Ignacio meg volt győződve arról, hogy a világon minden rosszért az asszonyok a felelősek.
Elhallgatott egy pillanatra, és felsóhajtott. Hogy miért ezt mesélte el éppen? Mert szorosan kapcsolódott anyja életének történetéhez.
-Tizenöt éves voltam, amikor egyszer hatalmas ordibálásra ébredtem. Ignacio torkaszakadtából üvöltött anyám szobájában. Alig értettem a szavait, olyan ordenáré volt. "Boszorkány! Égessük meg!" Ezek a szavak voltak azok, melyeket kivettem az üvöltözéséből. Hálóingben rohantam végig a folyosón. Apám csontrészegen támaszkodott az ajtófélfának, a fivérem a szoba közepén kardott tartott anyám torkához. Anyámon nadrág volt, és bőrmellény. Az oldalán keskeny pengéjű hosszú tőr. Az arca, a keze véres volt. Soha... soha nem láttam még így őt. Halálra rémültem. "Menj innen Ginevra!" Szólt rám erélyesen anyám. Ignacio szeme rám villant, apám részegségében nem is látott. Aztán fivérem karja villant, és anyám holtan rogyott össze. Semmit nem értettem. Akkor beszéltem utoljára a bátyámmal. "Boszorkány volt!" Üvöltötte felém. Semmit nem értettem az egészből. Gyűlöltem Ignaciot, amiért megölte az anyámat. Gyűlöltem, és rettegtem tőle. Valahogy ebben az időben alakult ki bennem az, hogy... néha... látomásaim támadtak. De akkor még semmit nem értettem. Apám behívott két szolgát, akik kivitték anyám testét. Csendben temették el, valahol... Soha nem tudtam meg, merre van a teste. Nem a családi temetőben. A folyópartra jártam le mindig, odavittem virágot a lelkének. Apám nem gyászolta. Ignacio pedig a Medicieknél lakott. Tulajdonképpen magamra maradtam. Akkor szedtem össze anyám holmiját, és a naplóját magamhoz vettem. Olvasgattam, mintha mesét olvasnék. Azt hittem, csak kitalálta a dolgokat, amiket ott leírt. Lényekről, akik vért isznak ki az emberekből, éjjel élnek, és nappal holtként alszanak. Farkaslényekről, akik emberi alakban élnek, és a hold megteltével változnak át csak, hogy őrjöngő fenevadakká váljanak. Démonokról, akik könyörtelenül mészárolják le az embereket. Hogy mire emlékszem anyámból? A kedvességére, a törékenységére, és a szépségére. A szeretetére, melyet soha nem feledtem. Bárhol legyen is a teste, a lelke... a lelke velem van.
Zárja le elbeszélését, és könnyekkel a szemében pillant fel a férjére. Igen. Talán mégiscsak fáj, hogy nem tudja hová kapartál el anyja testét.

[ San-Michelle temploma ]

* Az édesanya, szeretett feleségének életet adó nő és az ő mai napon már sokat emlegetett naplója. Elmélyülve fut össze a kétoldali szemöldök, apró szarkalábak mélyülnek el a fiatal, sokat mondó tekintet körül. Eddig rövid házasságuk során nem sokszor került szóba Ginevra mamája, de ebben a nemrég leforgott egy órában annál inkább. Előbb is feltűnt már számára, de most kezd csak tudatosulni benne, hogy milyen szavak is hagyjál el a nő száját. Vadászok és az ő titkaik. Nagyon úgy tűnik, hogy a nő most éli át mindazt, amit jómaga apja elvesztése után. Felfedez egy új világot tele kérdésekkel, s nehezen meglelhető válaszokkal. Sajnálat fodrai éledtek fel tekintetében, de tudta, hogy ennek nincs helye, amilyen gyorsan csak lehet űzte ki magából a szánalmat. Nem, annyira ismerte már a nőt, hogy tudja, amaz nem kér az ilyesmiből.
Hirtelen rázta meg a fejét, mint egy házőrző, mikor víz cseppen a bundájára. Mintha egy gondolatot szeretett volna kiűzni fejéből. Jóformán igaz is volt. Voltak percek, mikor olyan hirtelen tört rá, akár egy villámcsapás. Csak átfutott rajta, mint a szélvihar a puszta fái között. Megcibálta elméjét és otthagyott valamit, ami nem volt az övé és nem szabadott volna hallania. Ezúttal elmosolyodott. Az elcsípett gondolat kedves volt és őszinte.*
- Kérlek próbálj meg koncentrálni…
* Kacsintott óvatosan, ahogy közelebb hajolt a lányhoz. Legszívesebben itt helyben leteperte volna, de akarattal térítette magát szelídebb, fontosabb vizekre.*
- Mennyire emlékszel az édesanyádra? Milyennek ismerted? Mesélj róla kérlek…
* Rapírját a fegyverövvel együtt csatolta le oldaláról s támasztotta azt egy kis asztalkának, aminél végül jómaga is helyet foglalt.*

[ San-Michelle temploma ]

Köpenyét ő maga is egy közeli szék támlájára teríti, majd újra a könyvhöz lép. Míg Vicenzo beszél, ő bele lapoz. Pár oldallal odébb elnagyot, mégis részletesnek tűnő rajzok bukkannak elő. Elnagyolt a háttér, és részletes az alak. Démonok bujálkodnak a képen. Egy másikon, vérszívó mártja szemfogait áldozata nyakába. A harmadikon ábrák... Megtorpan az ujja, ahogy végig fut a rajzolaton, s míg ott tartja a papíroson, tekintete férje arcára siklik.
-Évszázadokat mondtál? Hát meddig élhet egy ilyen démon? Várj csak... Várj...
Eszébe villannak anyja szavai a naplójából. Tekintete közben visszasiklik az ábrákra. Boszorkány-kör, pentagram, és még sok más egyéb, melyek mindegyikéhez magyarázatot fűzött az író. És míg a képeket nézegeti, tovább lapozva, újabb szavak buknak belőle elő.
-Anyám a naplójában említett valami hasonlót. -Felpillant, elgondolkodva- Nosferatu... Igen, így hívták, akiről írt. Ha igaz, ami a naplóban áll, több ezer éves. Létezhet ez Vi... Lucas?
Megint csak elharapja a férfi igazi nevét, meg kell még szoknia, hogy itt nem szabad őt Vicenzonak szólítani. Persze, rengeteg dolog van, ami még ezen kívül, és ezzel együtt érdekli, de tudja, egy húzásra, semmiképpen nem áll módjában átnézni az egészet. Ehhez évek kellenének. Nem is folytatja tovább a könyv olvasását. Becsukja a súlyos kötetet, majd a férjére néz. Tőle vár sok mindenre magyarázatot. Tulajdonképpen azt, hogy amit anyja naplójában olvasott, és amiről sejti már, hogy igaz, azt a férfi szavai, elbeszélései, történetei alátámasszák.
Elmosolyodik, azúr íriszei a szeretett arcon pihennek meg, ahogy kissé oldalra biccenti a fejét.
~Annyira jóképű vagy... Még azzal a sebhelyeddel együtt is...~ Sóhajt magában. Napról-napra fedezi fel magában újra, mennyire is tetszik neki a férje, és hogy miért is lett belé ennyire szerelmes. Persze, próbálja ezt a gondolatot elhessenteni, hiszen most, komoly dologról kell beszélniük.

[ San-Michelle temploma ]

* Tovább mosolygott, ahogy a könyv a nőhöz került. Amaz tele volt tudásvággyal, szinte szívta magába az ősi szövegek tartalmát. Szinte már látta is maga előtt a jövőbe burkolózó heteket, amint a szeretett hölgy gyertyafénynél bújja a nagyteremben az ősi szövegek másolatait. Mosolyt csalt ki belőle. Még akkor is, ha tudta, esetleg a tudásszomj azt is jelentheti, hogy kevesebbet fognak találkozni. Sosem vonta volna meg azt a nőtől, amit annak szíve áhított, s a tudás egy volt azok közül. A nő kérdésére feje kissé oldalra billent, tekintete ugyan nem tükrözött hitetlenséget, de volt benne valami, amit ő már tudott és a nő nem, ennek fényében inkább volt törődő, mint lebecsmérlő.*
- Sajnos az itt tárolt iratok legidősebbje is csak Krisztus után keletkezett dokumentumok másolatai. Az eredetik… papiruszok, tekercsek, könyvecskék mind-mind olyanok, mint egyfajtaaaa… naplórészlet. Egyének beszámolói, melyeket kódexekbe másoltak, hogy tárolhassák az utókor számára.
* Tekintete sokat mondón derengett fel. Igen, a nő jól hallotta. Szándékosan fejezte ki magát a naplórészlet szóval. Általában ezt soha nem keverik össze holmi mendemondával, vagy legendával, esetleg népmesével. Csak bólintott. Igen, a másik szíve helyes szavakat diktál. Igaz. Kalapját az egyik asztal sarkára helyezte, mellénygallérját lehajtotta, kabátját pedig egy székre akasztotta. Balját az oldalán ringó rapír markolatán nyugtatta, miközben a nő mellé siklott, tekintetét a sorokra biggyesztve.*
- Olvasmányos… nem igaz?! Hosszú időt töltöttem a kódexekkel. Az emberek ahogy öregszenek, annál bölcsebbek lesznek, tudásuk sokat ér az utókor számára. A vérszívókra ez sokszorosan igaz. Találtam olyan iratokat, amelyek születése közt több száz év a különbség, mégis mintha ugyan arról az ellenségről szólnának… a hatalmuk számunkra szinte elképzelhetetlen…
* Nem volt keserű a hangja, sem beletörődő, vagy elgyötört. Tekintetében ott csillogott az, amit egy embertől sem foszthat meg sem démon, sem torz isten, sem egyéb más bestia. A remény…*

[ San-Michelle temploma ]

Olyan volt, mintha valóban magában a Paradicsomban lennének. Édenkert... Valójában az volt a hely. Az itt dolgozó szerzetesek úgy mentek el mellettük, mintha ők ott sem lettek volna. Egyik sem foglalkozott velük, pillantott rájuk... Nem érdekelte őket, hogy a Paradicsomba belépett egyik alak nő. Persze, ő ezt nem bánta igazából. Elkerekedett szemekkel csodált meg mindent, ahogy Vicenzo nyomában áthaladt a hatalmas termen. Fegyverek garmadáját, gyógyszereket, illatosító olajakat, és még ezerféle dolgot, melyet fülkék rejtettek. Aztán elértek végül a könyvtárba is, ahová vágyott, s a férfi nem késlekedett.
A találomra felütött könyvből idézett részlet ledöbbentette.
-Madonna mia...
Suttogta maga elé, ahogy karját a súlyos könyv alá csúsztatta. Észre sem vette, ahogy belefeledkezve, elfordult, hogy helyet keressen. Ösztönösen akadt az íróállványra, és helyezte rá a könyvet, s ütötte fel újra, találomra. S míg szemei a sorokat fürkészték, ujjai megoldották a sötét köpeny csatját. Melege volt... Félhangosan, maga elé mormolva a szavakat olvasott.
-Az Úr 500. esztendeje, nyár közepe. Briton földjét tapodják lábaim. Súlyos teher ez nekem, melyet a Mi Urunk Jézus Krisztus mért rám. Már három esztendeje keresem a nyomát a Szent Grálnak. Közeledek a hegyhez, melynek tetején Camelot áll. Artus már vár engem. Azt izente, siessek, mert fontos híre van számomra. Hát sietek. De gyalogosan, még egy nap az út. Küldhetett volna lovat is elibém őfelsége.
-Az Úr 500. esztendeje, nyár közepe. Camelot. Artus egy táltos. Ahogy sejtettem. Magas, vékony, és mégis oly erős, mint négy bika. A haragja is olyan. Szemlesütve estem térdre előtte, oly szépséges volt a maga királyi fenségében. S asszonya, Ginevra királyné... -Felpillantott Vicenzora, elcsodálkozva.- Ginevra? Milyen érdekes... -Aztán visszafordult a könyvhöz.- ...Nála szebb nőt még életemben nem láttam, pedig megfordultam már sok helyen. Lángoló vörös haja olyan, mintha maga a tűz kelt volna életre. Bőre halovány, mint az alabástrom, sudár, és törékeny alkatú, és oly kecses, mintha a regék nimfái keltek volna életre. Nem is csodálom, hogy a jó Lancelot lovag úgy követi, mint méh a bimbozó rózsát.
-Az Úr 501. esztendeje. Késő ősz. Elmenekültem Camelotból. Csúfosan, és gyalázatosan megszégyenítve. Artus húga, Mildred királylány hatalmas erejű boszorkány hírében állt. Egy éjjelen kilestem ténykedését. Vérszívó. S gyermeket nemzett magának elcsábítva saját fivérét, Ginevra képében. Sajnos észrevette pár napja, hogy meglesem. Beárult Artusnál, hogy bujálkodni vágyom vele. Akar az ördög! Mindenesetre menekülnöm kellett, ha nem akartam azt, hogy Artus felkoncoltasson. Ginevra... a csodás királyné segítette szökésem. Óh, drága Ginevra! Ártatlan játékszer a vadak kezében. De hogy a táltos ne lássa, miféle démon rejtezik tetője alatt? Remélem Lancelot képes megvédeni őt...
Abba hagyta az olvasást, és újra felpillantott Vicenzora.
-Vi... Lucas... Hát létezett a Bretonok ősi királya, Arthur? És ki volt ő? És ki volt a húga Mildred? Történelem? Leírt valóság mindez, vagy mese csupán? Oly hihetetlen... Mégis... Valahol itt belül... -Mutatott a szívére.- ...érzem, hogy mindez igaz... Igaz?

[ San-Michelle temploma ]


* Ahogy leértek és kitágult előttük a világ a mellény magas bőrnyaka mögé bújt ajkak mosolyba görbültek, mely még akkor sem vonult el a szem elől, mikor szétgombolta az alkalmasság arcát takaró részét. Háromszögletű kalapját hóna alá csapta, miután elengedte a lány kezét. A lenti erős fényben már nem kellett, hogy vezesse.*
- Biztos hallottál már elégedetlenkedő polgárokat: magas adók, az egyháznak biztos csak csicsás holmikra kell a pénzt… nos mondjuk úgy, hogy az emberek titkon saját biztonságukba ruháznak be. Szerintem ez mindenképpen jó üzlet…
* Az emberek nem néztek rájuk, ha valakinek az útjába kerültek azok kikerülték, körülfolyták a két jövevényt, nem néztek a szemükbe, vagy fel az arcukba. Minden a maga tempójában folytatódott tovább, mintha ők ott sem volnának. Ahogy haladt előre, kényelmes sétatempóban karjait lassan, teátrálisan széttárta…*
- Itt minden a kutatásról, a jövőről szól. * Szarvasbőrbe bújtatott mutató ujja előre vágott egy bársonnyal elfüggönyözött beugró felé. * - … Fegyverek!
* Aztán egy másik beugróra bökött, amit sárga kárpit rejtett a szemek elől.*
- Mérgek, gyógyszerek! És amire te vágysz…
* Karjai akkor érték el a széttárt állapot csúcspontját, mire csizmájának ismétlődő kopogása ezúttal a hatalmas könyvtárnak tetsző térrészben halt el, ahogy megállapodott a roppant, polcok előtt. Gyertyák és mécsesek mellett megannyi asztalnál vörös csuhás, arany zsinóros apátok rótták a cikornyás szövegeket kódexmásolatokba.*
- Az a történelem…
* Talán túlzás lett volna azt mondani, hogy az egyház a piszkos álarc mögött a legnagyobb valaki, aki támogatja a haladást. Ez nem is volt így, hisz bárkire kimondta a halálos ítéletet, aki törekvésein kívül mást mert erőltetni. De mégis…*
- A hely, ahol most vagyunk a San-Michelle alatt van. A hozzánk hasonlók csak Édenkertnek emlegetik. Jöjj…
* Mintha találomra választotta volna ki a polcot úgy libbent elé, s nyúlt magasan feje fölé egy fekete bőrrel kötött súlyos könyvet emelve le, melyet csak úgy tudott megtartani, hogy álltó helyében a nő felé fordulva alkarjára fektette. Felpattintotta a zárványt és kinyitotta a kódexet. A kedvenc részéhez lapozott, s ajkairól immár, hogy nem függönyözte el őket semmi tisztán szólaltak meg a felolvasós szavak.*
- „ Az Úr 1204. esztendeje. Tavasz van. Tombol a hőség, a homok beférkőzik mindenhová, de mi csak menetelünk. Kamilló atya azt mondja, hogy már közel az oázis. A fiúkra már ráférne a pihenés, én a nyeregből csak nézem, ahogy vonszolják maguk után a súlyos vasat…”
- „ Az Úr 1204. esztendeje. Még mindig tavasz van, s mi Isten oltalma alatt itt állunk Konstantinápoly roppant falai alatt, vérengző kutyái szeme előtt teljes fényünkben. Már esteledik, a katapultok és az ostromtornyok állnak, a lángok már kigyúltak, csak percek kérdése és felhangzanak a támadást indító kürtök. A hitetlen kutyák már várnak minket. Tele van velük a várfal, az orrvédős sisakok alatt itt-ott, mintha vörösen izzanának a tekintetek. De mi nem hátrálunk, mert az Úr a mi pásztorunk…”
- „ Az Úr 1204. esztendeje. Tavasz. A füst lassan eloszlani látszik a horizonton. A hitetlenek megfutottak. Megnyertük a csatát, Konstantinápoly tornyain már szentföldi keresztek izzanak. De bár ne jöttünk volna ide. Nem tudom mennyi időm van még hátra, a társaim már elmentek mind… testük ott fekszik valahol a falak alatt, a sűrű homokban. Az ispotály szaga fullasztó, vértől terhes. A démonfattyú erős volt és szívós, mint egy csótány… Karmai úgy tépték a vértet, mintha csak száraz gyújtóst ropogtatna. Kivágott foga kardom markolatát díszíti majd…”
- „ Jeromos. Templomos lovagrend, 1204 Konstantinápoly…”
* Porfelhő kísérte a csattanást, ami a könyv összecsukását jelentette. Mintha csak más emlékképei elevenedtek volna fel benne tekintett előre üveges szemmel, ahogy átnyújtotta a nőnek a könyvet… mely csak egy volt a sok közül.*

[A vadonban]

- Ezzel meg vigyázzatok, mert még megszúrtok vele valakit. - játssza tovább a bátyja által elkezdett színdarabot Lans, és a nyeregből kihúzott kést a földre hajítja.
Kicsivel közelebb léptet a banditákhoz, közben előre hajolva, flegmán vágja fejükhöz a szavakat: - Ilyen késő éjszakán kint jártok a vadonban? Nem féltek, digók, hogy felfal a mocsári rém? Alig öt perce hallottam a saját fülemmel a sikolyát! - eztán nem bírja tovább, hangos kacagásban tör ki.
- Ugyanmár, gyerekek, menjetek az utunkból, és akkor mindenki jól jár. Nincs igazam?
De bal kezével már a nyeregtáska fölé kötözött pajzs szíját keresi.

Eközben a banditákban egyre jobban forr a méreg. Gúnyt űznek belőlük? Kinevetik őket? Alábecsülik őket? Ezek a vacak északi erdőlakók?!
- Mutassuk meg nekik, fiúk! -súgja társai fülébe az útonállók szószólója. De félbeszakítja a fiatalabb viking további kotnyeleskedése.
- És úgy hallottam, hogy kettő is van abból a szörnyetegből... és mindkettő magas és szőke. - villantja meg amaz kegyetlen vigyorát a banditák felé.

- Elég legyen, elvesszük az életetek is! -kiáltja vissza a majd szétrobbanó rablóvezér, és magasra emeli kardját. Társai vadul meglóbálják nehéz buzogányaikat, de az első lépés után megtorpannak. Nem akaródzik közelebb menni a magasról, előnyös helyzetből harcoló lovasokhoz. Majd negyedik társuk rajtaütése után esnek neki a prédának. Az íjász pedig már feszíti is íját a fák rejtekében. A hófehér telihold tökéletesen megvilágítja célpontját.

[ San-Michelle temploma ]

Zavarta a csizmasarkak kopogása. Összeszorított fogakkal lépkedett Vicenzo mellett, szótlanul. Apró biccentéssel vette tudomásul a közlést a púpos nevéről, és foglalkozásáról. Tekintete az óriásinak ható kulcs-csomóra tapadt. Moreno... milyen különös név. Másik helyiségbe értek, lépteik nesztelenekké váltak. Halkan felsóhajtott. Most már nem érzi úgy, mintha ágyút döngetnének a hátuk mögött, ezzel jelezve közeledésüket. A vörös szőnyeg puhán simult talpaik alá, elnyelve a hangokat.
Önfeledten pillantott fel, hogy megcsodálja az apátság szépségét, fejéről félig hátracsusszan a csuklya. De mit számított ez. Halandó szemek elől elzárt csodákra vetült a tekintete, vágyódó áhítattal íva be a látványt. A fenséges szűzanya embermagas szobrát, ahogy a kisdedet tartja karjában. Mindkettőjük feje felett, arany glória. Mária arca maga volt az isteni tökély egyszerű szépségével, a kis Krisztus pedig, mint kapálózó pufók csecsemő, nyúládozott anyja ujjai után. Aztán egy másik, szinte monumentálisnak tűnő szobor. A meggyötört Krisztus a kereszten. Vére végig csordul aszkéta testén, töviskoronás feje előre bicsaklik, s a csuklóiba fúrt szögek mellett véres masszává válik a kéz, melynek ujjai fájdalmasan szorulnak ökölbe. Micsoda kép! A megadás, elfogadás, és egyben az örök erő jelképe. "Bocsáss meg nékik Atyám, mert nem tudják ők, mit cselekesznek!" Úgy villan belé Jézus egyik szent mondása, mintha most ébredne rá, mivégre is történt minden. Keze akaratlanul mozdult, ahogy keresztet vetett magára. Homlok ~Az Atya...~ has ~A Fiú...~ jobb váll ~A Szentlélek...~ bal váll ~Istennek nevében, Ámen!~.
Már csak akkor tűnt fel neki az ámuldozás közepette a gyóntató fülke, amikor megálltak, és Vicenzo maga után húzta őt. Moreno pedig zárta mögöttük az ajtaját. Meglepődve pillantott hitvesére, majd együtt mozdult a férfivel, ahogy amaz megragadva a kezét, határozottan lefelé indult. A lépcső fokok csúszósak voltak, így csak szorította Vicenzo kezét, ahogy kapaszkodott. Zavarta, hogy semmit nem lát, csak lentről valahonnan messziről a halovány derengést. Végül csak leértek, és újra akaratlanul csodálkozott rá a helyre.
-Ez...
Ennyi futotta tőle, ahogy tekintete körbejárt, hogy szemei beigyák a látványt. Olyan különleges, csodás és rejtélyes volt minden. Mintha egy egészen más világba csöppentek volna. Misztikum lengte körül. Érezte az erejét.
-Hol vagyunk?
A kérdése halkan, de annál nagyobb döbbenettel hangzott el.

[ San-Michelle temploma ]


* Alig tett meg egy lépést a küszöbön túl, máris megérezte az arca alsó felét takaró bőrgalléron átszűrődő portól terhes levegő nyomasztó valóját. Járt már néhányszor bent, de a látogatások során képtelen volt hozzászokni ahhoz az áhítathoz és csendhez, ami ezen a helyen éjjel és nappal is uralkodott. Kesztyűbe bújtatott jobbját hirtelen kapta arca elé, ahogy vállai megremegtek az elfojtott prüszköléstől. S mindezen túl pedig ott volt szívében, amit a jobbján haladó nő is immár jól érezhetett. Szent földet tapodó talpak biztonságos haladása.
A főhajó széles folyosóján visszhangot vertek a csizmák, a síri csendben minden egyes puhának hitt, visszafogott lépés is kapudöngésnek hatott. A lovakat hátra kellett hagyniuk, kíséretük pedig az előttük vándorbottal csoszogó, lámpást tartó púpos öreg lett.*
- Ő Moreno… a szerzetesrend szolgálatában áll… kulcsár.
* Menet közben közelebb hajolva a nőhöz suttogott, háromszögletű kalapjának sarka árnyékot vetett előre bukó arcára. Rózsamintás, színes ablakok mellett haladtak el, s szavát bizonyítandó a púpos tyúkszemektől göcsörtös ízületes kezében feltűnt a groteszkül súlyos, fejnyi méretű kulcs csomó. A főhajó most a sötétségtől borongós nagyteremre nyílt, s lépteik elhaltak a vörös kárpitokon. Valahol a homályban aranyból magasodó szobrok, relifek derengtek, Szűz Mária, Jézus szenvedéseit elevenítette meg minden. A boltozat alatt, az oszlopsoroktól elzárt főhajó két oldalán gyóntató fülkéket rejtett. Az egyikhez vezetett útjuk, s amint a szűknek hitt terecske feltárult, mögötte kőfalban nyíló járat szája ásított fel, mögötte lefelé vezető csigalépcsővel. Az öreg ide már nem jött velük, behajtotta mögöttük a gyóntató fülke ajtaját, s a lámpás fénye lassan eltűnt.
Alakjuk bizonytalan árnyékká vált a sötét, szűk térben, melyet csak a csigalépcső aljából felszűrődő halvány fény vont alamizsnafénybe. A titkos járatból nem csak fény, de kalapácsok, zsolozsmázás, zsinat hangjai szűrődtek fel…*
- Ez itt már szent föld… vérivó, vagy félember ide be nem teheti a lábát. Hatalmuk itt semmis, ez az egyetlen hely, amely megóv minket tőlük…
* Jobbja óvatosan a másik kezére fonódott. Durva szarvasbőr érintette a másik bőrét. Ezúttal lassan mozgott, féloldalasan haladva a szűk lépcsősoron lefelé. A lekerekített fokok csúszósak, nyirkosak voltak, s sötétségbe burkolóztak. Talán percekig is eltartott, mire leértek egy olyan világba, melyről mások álmodni sem mertek.
Hatalmas csarnok elevenedett meg embermagas fáklyák erejétől úszó fényben, mely az apátság alatt terült el. Mint egy nyüzsgő, külön létező városka, mely méreteit tekintve erős túlzás…
Az egy beugró mögött valóságos kovácsműhely, hol forrón izzó fegyverek születtek a tűzből, tovább haladva komplett laboratórium nyüzsgő apátoktól telve, egy másik térrészben roppant könyvespolcok körül vörös csuhás, aranyszalagos írnokok körmölték a kódexeket…*

[ San-Michelle temploma ]

Hűvös szél borzolta végig, amely a tenger felől fújt, és alábújt a köpenynek. De nem bánta. Legalább lehűtötte kicsit, az izgalomtól felhevült testét. Persze, jó lett volna odabújni Vicenzohoz, de a látszatot tartani kellett. No meg... A férfi mintha a ruhával együtt, egy más személyiséget vett volna magára. Olyan... különös volt. Lopva leste csak az arcát, ahogy a fáklya fénye megvilágította, amíg a csónakkal áteveztek a partra. Némán, szótlanul várakoztak. Csak a lovak halk prüszkölése hallatszott, és törte meg a csendet néha.
Végül partot értek, és lassú ügetéssel haladtak előre. Megborzongott, ahogy bekanyarodtak a sírkövek közé. Lidérces hideg futott végig benne. Tekintete különös riadtsággal rebbent jobbra-balra, de még véletlenül sem mutatta volna ki félelmét. Vagy csupán a természetes, belenevelt iszonyodás a holtaktól? Ez lenne, semmi több? Elképzelhető. Mindenesetre, megkönnyebbült, ahogy elérték végre az apátság komor épülettömbjét.
Vicenzoval egyszerre szállt le a lóról, melyet, bár szoknyában volt, mégis férfi módra ült meg. El is határozta, legközelebb, kölcsönveszi hitvese egyik nadrágját. Tompán puffant a kopogtató a hatalmas kapuszárnyon, melyen szinte rögvest rés nyílt, és az érces, rekedt hang kimordult, miközben a tekintete befogta az törékeny alakját. Hosszan sóhajtott fel. Hát ez remek lesz, ha itt kell várnia...
Végül meg sem lepődött, hogy férje szavai megnyitották a kapuszárnyat, és a torz ember, földig hajolt Vicenzo előtt.
-Buona sera, Signore!
Mondta halkan a köszöntést, mert akárki volt is az ismeretlen, illett megfelelően köszönni. Főleg egy szerzetes rend kapujában. A másik alulról-felfelé pillantott rá, ahogy a púpja előre görbítette a hátát, ő pedig előre húzta a csuklyáját, hogy azért az anyag, még mélyebb árnyékot vethessen az arcára. Szorosan Vicenzo mögött maradt. A lovak engedelmesen lépkedtek be utánuk a kapun.
Valami különös érzés kerítette hatalmába... A helynek varázsa volt. Körül lengte, és úgy áradt a falakból, és a földből, mint a méz édes illata tavasszal a virágok kelyhéből. Hosszan, hangosan sóhajtott fel. Aztán rájött: Megszentelt földön álltak.

[ San-Michelle temploma ]

* San-Michelle. Nem épp egy játszótér, főleg nem éjszaka. Eltartott egy darabig, míg kerített kettejüknek egy ilyen későn közlekedő ladikot, s míg a révész fáradtságtól komor tekintettel végre partra húzta őket. A levegő hideg volt és nyirkos, az elől haladó férfi fáklyájának erős fényköre alig bírta szétkergetni a tejként folyó, kellemetlenül szemerkélő ködöt. Sötét, sokcsatos, magas álló nyakú kabátja nyálkásan csillámlón derengett fel, ahogy nyeregben ringó karcsú testére olykor visszaverődött a narancsszín lobogás. Borongott az ég, valahol messze tőlük a kikötői dokkok egyre távolodó lámpásainál ladikok kicsiny vitorláinak köteleit cibálta meg a kellemetlenül vágó éles szél.
Sírkövek magasodtak előttük szinte a semmiből, korom sötétségből tűnve fel hirtelen, majd ugyan olyan gyorsasággal süllyedtek a semmibe, ahogy a paták nyugodt léptetése tovább vitte őket a cikk-cakkban haladó kaptatón. A temetődomb nem volt magas, de annál hosszabb emelkedőben terült el, tetején pedig ott állt a komor mécses fényt árasztó, rózsaablakos, zömök apátság. Sarkantyú pendült, ahogy könnyed mozdulattal kiemelkedett a nyeregből, majd ugyanazzal a lendülettel lehuppant a talajra. Csizmáinak szárát, kabátjának hosszú szárait sáros lé csapta fel. A jobbjában tartott fáklyát előre tartva narancs szín fénnyel festette meg a roppant kőboltozatot, melyben vasalt, kétszárnyú több ember magas ódon kapu derengett fel. Balját rapírjának kabát alól kibújt cikornyás markolatvédőjére támasztotta, míg a fáklyát a kapun ásító üres tartókarba csúsztatta, majd megragadta az oroszlános, súlyosnak tetsző kopogtatót és megrántotta. Nedvességet szívott, korhatag darab döngött fel mélyen, roskatagon, aztán néhány pillanat múlva sisteregve slisszant félre a fejmagasságban lévő kukucskáló. Mögötte vaknak tetsző hályogos tekintet tűnt fel öregkori barázdákkal keretezve, s vizslatta végig hozzáértőn a karcsú, feketébe öltözött férfit. Többször is látta már az arc nélküli idegent, nyakában a rózsát körülfonó kígyó szimbólummal. Morranása azonban meglepetést tükrözött, ahogy a széles vállak mögött feltűnő törékeny, csuklya, s köpeny takarta alakra vetette világtalan tekintetét.*
- A nő nem jöhet…
* Reccsent a brekegő hang, majd háromszögletű kalap billent, ahogy a férfi hátratekintett a válla mögött, s hanyagul megrántotta vállát.*
- Úgy hittem Urunk megnyitja kapuit gyermekei előtt, legyenek azok férfiak… netán nők…
* Foghíjas, elsárgult, rothadó vigyor görbült, majd a kukucskáló lezárult, s recsegve, remegve kinyílt a kapu. Mögötte kisszéket félrelökő púpos hátú, torz vénség hajolt meg a belépő előtt.*
- Lucas…
- Az vagyok öreg barátom… a nő pedig velem van…

- Démontól, mi? - hecceli Gareth szeretett öccsét. A jól megtermett férfi csak vigyorog nagyokat Lans tréfálkozásán. A skandináv óriás aztán leemeli a nyeregtáska oldaláról bőrtömlőjét, és langyos vizet locsol a szájába. Pár csepp Gareth rövid körszakállán csurog le a férfi széles mellkasára, de végül Gareth izmos felkarjával törli meg száját. Aztán az északi óriás újból beszédbe fog.
- A muszlimok és a keresztények ugyanazt az istent imádják, mégis kövekkel hajigálják egymást! Méghozzá nem is olyan ritkán! És miért? Mert a keresztény istenfélőkbe nem szorult annyi jóindulat, hogy a saját anyjukat ne kiáltsák ki boszorkánynak. Akkor aztán meg megy a mami a máglyára, az örökség meg a zsebükbe. Képmutató banda, nekünk is jó lesz vigyázni velük!
Aztán Gareth fivérének utóbbi gondolatmenetére tér át.
- A vikingek hajói sok helyen megfordultak, körbehajózták már őseink a Földközi-tengert oda és vissza. Hidd el, messzi földeken jártak már atyáink, mikről talán csak még kevesen tudnak. Sokan mondják, hogy messze arra, ahol a nap lenyugszik még más földek is vannak. Állítólag ott még furább emberek élnek, mint ezek a tésztazabáló olaszok.
- Fene tudja, hogy nem gyerekmese-e az egész történet - von vállat egykedvűen Gareth.
- Nekem aztán édes mindegy...

- Hallottam hát, valami gyerek játszik! - gondolja Gareth, de feltételezése hibásnak bizonyul. A kis kés erre a legmeggyőzőbb bizonyíték. Gareth fél pillantással megbizonyosodik róla, hogy Lans épségben van-e. Természetesen igen, hiszen keményebb fából faragták őt, mint hogy sem holmi rongyos haramia leterítse a lábáról. Ha öcsinek egy haja szála is meggörbült volna, akkor Gareth gondolkodás nélkül nekirontott volna támadóikra.
- Látod Lans, pont erről beszéltem! - szól közönyösen Gareth, mintha az útonállók ott sem lennének. A viking nagyot köp maga mellé, tekintetét lassan, mogorván hordozza végig az előttük ácsorgó gyülekezeten.
- Úgy nézünk ki kisfiam, mint akiket felvet az arany? Inkább fizessetek ti nekünk, vagy takarodjatok a szemem elől, de nagyon gyorsan!
Gareth ujjai a széles pengéjű kard markolata felé csúsznak. Egy rossz mozdulat, és fejek hullnak a földre.

[Az erdő mélyén]

- Najahh... csak nehogy rádragadjon a hősszerep. - röhögi el magát Lans, ahogy elképzeli, mint futkározik bátyja bárdja elől vonyítva, mint farkas.
- Dehát a házigazdának perkálnia kell, ha azt akarja, hogy megmentsük őkelmét a démontól. Vagy egy szem leányát a szüzességétől... - csapkodja jókedvében a nyeregkápát. - ...vagy utóbbit fizetség nélkül is megcsináljuk!
- Azért nagyon remélem, hogy nem olyan tökkel ütöttek ezek az olaszok. Még a végén igazad lesz, és minket kergetnek el, mert még nem láttak hozzánk hasonló szerzetet! - folytatja, amint elmúlt az a ragályos rekeszizomgörcs, amit röhögésnek is szokás nevezni.
- Még mohamedánok is szélesebb látókörrel rendelkeznek, mint az Európa szívében élő népek. Persze ők megszokhatták, hogy német rabszolgáik ugyanúgy vannak, mint frankok vagy nomádok. A fehér ugyanúgy járkál a városaikban, mint a keki, vagy a fekete. És a másik véglet a mi szerény nemzettségünk is lehet. Rajtunk kívül szerintem senki sem látott még más faluból jött embert! Mi meg már tényleg bejártuk a fél világot... - egyszercsak vonyítás töri meg a körülöttük tenyésző mocsár csendjét. De van valami szokatlan éle ennek a vonyításnak.

- Hallottad? Ezek nem farkasok. Rohadt útonállók szórakoznak velünk! - horkan sértődötten Lans. Szavait alátámasztandó rövid pengéjű kés röppen a skandiáv testvérpár felé és fúródik bele a nyereg vastag bőr szegélyébe. Ugyan Nervřs-nek nem esett bántódása, de a ló, nevéhez méltó módon hangosan felnyihogott, aztán felágaskodott. Lans alig győzött megmaradni. Mire végre visszanyerte egyensúlyát, már három rosszarcú figura lépett eléjük a fák rejtekéből. És talán társaik is vannak a közelben.
Az egyik elégedetten tapsolva szólalt meg: - Okos idegenek vagytok ti. A többi vándor a vonyításra vágtába rúgatja a lovát és belefut a csapdába... Most viszont mondjátok, van-e pénzetek megfizetni a vámot?

[Az erdő mélyén]

- Én bízok azokban a fekete köpenyes inkvizítorokban. Nehogy azt hidd, hogy ők Isten leghűbb szolgái. Kezükhöz több vér tapad, mint egy vágóhídi hentesbárdhoz. A fényes aranyban hisznek ők is édes öcsém, nem a szent életű Jézus Krisztus világra szóló tanításaiban. Vizet prédikálnak, utána meg bort isznak. Hohó! Én azt mondom, ha jól fizetnek ezek a gazfickók, akkor megéri nekik dolgozni. Én nem nézem, hogy ki fizet. Nekem aztán édes mindegy honnan folyik be a pénz. Csak legyen, méghozzá jó sok! Hej! - csap Gareth széles mellkasára, amin a bőr vértezett feszül.
- Ismerem én a mondát! Meg azt is beszélik, hogy muszáj volt felvenni a keresztények hitét és vallását, hogy ne haragítsuk magunkra a fene kényes népségeket! De én a vasból kovácsolt Mjölnirben jobban hiszek, mint a fából ácsolt, összeeszkábált keresztben. Höhö! - kacag fel a viking óriás, annak ellenére, hogy az előbb még ő intette óvatosságra fivérét.
- Képmutató banda ez a keresztény gyülekezet - köp egyet a skandináv férfi maga mellé.
- Meghiszem azt, két állatbőrbe bújtatott északi, még a végén minket néznek farkasembernek. Majd te játszod el a bestiát, én meg a hőst. Holnap meg fordítva! Azok meg fizetnek, mint a katonatiszt! Hehehe! - mulat jól Gareth, mély hangja betölti a környéket.
- Asszem az fény, de nézd meg te is! Láthatod! - bök fejével előre a viking.
- Nekem aztán tök mindegy. Húsunk még van, tüzet tudunk rakni. Ám akkor húzódjunk odébb, hogy ne zavargásszanak minket éjszaka, ha meglátják a tábortüzet.

[ Az erdő mélyén ]

- Az inkvizíció? Pff... a kényeskedő csuhások kíméljenek. Ki van a tököm ezekkel a katolikusokkal. Itt délen olyan értetlenek és akaratosak!
- Figyu, ismered a regét, igaz? Hétszáz esztendővel ezelőtt a térítők eljöttek Skandináviába, aztán erősködtek, hogy legyünk keresztények. És ahogy a törvény is kimondja, törzsfőink és sámánjaink kivonultak a tisztásra, és kérdést intéztek Odinhoz. Miszerint: Ez az ő istenük, és ti a Valhallában, cimbik vagytok-e. Eldobták a csontokat, és kiolvasták belőle, hogy cimbik. Úgyhogy akkor mi mosolyogva felvettük a keresztény vallást, hogy még egy isten vigyázza a hajóinkat. Szóval mi tulajdonképpen keresztények IS vagyunk, és nem kizárólag keresztények vagyunk.
- Ezek meg itt tagadnak minden más istent. Most mit szóljak ahhoz, hogy le démonozzák atyáim patrónusát, he? Hát az inkvizíció kinyalhatja a seggem. Jobban örülnék, ha találnánk valami babonás főurat, aki hajlandó ételt és szállást adni azért, hogy a birkáit ne tizedeljék a kísértetek. Mi meg levágunk pár farkast, vagy ráijjesztünk egy-két tolvajra és kész. -
Ezzel az ő részéről lezárta a témát. Ha valaki, hát Lans a büdös életben nem fog közösködni az egyházzal. Keresztet sem hord magánál. Ha kell, majd elmormog egy-egy fohászt minden égben lakóhoz, akit ismer, aztán egy csak odafordítja tekintetét.
Ilyen ember Lans, gyakorlatias, magának való, eltántoríthatatlan. És indulatos. És agresszív. És nem veti meg a sört. És még éhes is!
- Fényt látsz? Az nem lehet a város... - hunyorítja össze a szemét az ifjabbik Ericsson. - De akkor? Talán az egyik gázlón átlovagoltunk egy szigetre? Nyugatról a várost fal védi, és nincsenek előtte házak, sem tanyák. - tanácstalanul megvonja a vállát.
- Remélem itt is érvényes a vendégbarátság törvénye! Bár talán nem kellene rájuk törnünk. Még egy éjszaka a vadonban már nem oszt, nem szoroz.