A szigetvilág és a tenger

[az erdő mélyén]

Bár Gareth jócskán nem utazott még annyit, mint öccse, de azért tőle sem állt távol a gyaloglás, és lovaglás. Szülőhazájában járta a vadont gyermekkora óta, és ráadásul nem is keveset. A falu szélesebb értelemben vett környékét úgy ismerte, mint a tenyerét.
- Ma estére már be akartam érni a városba! - ráncolja a skandináv férfi vastag, bozontos szemöldökét. Ekkora utat még soha nem tett meg azelőtt. Itt más az éghajlat, mások az illatok, másképp nyugszik a nap, és másképp kel a hold. Az északi széltépázta törpefenyők helyett itt terebélyes mediterrán fenyvesek nőnek, és valami édeskés szagot árasztanak magukból. A melegről nem is beszélve. Mit meleg, ez már hőség Gareth számára! A sarki róka bundájából varrt köpönyegét a férfi a lóra, a nyeregtáska mögé gyömöszölte. Otthon még kellett ez a kabát az estéken, itt pedig csak fölösleges holmi, csak nehezék.
- Remélem is, hogy lesz melónk, és nem a nagy semmiért utaztam keresztül a fél világon! - Gareth a nyakában lógó Thor kalapácsa medált fogja meg jobbjával, hogy szerencsét hozzon a jelvény neki és testvére számára.
- Már nekem is viszket a tenyerem! Jól odacsapnék egy mocskos fenevadnak! És ebbéli tetteinket talán az inkvizíció megfelelő módon honorálja! - nevet fel a férfi mély, dörmögő hangján. Természetesen ő is a jól csengő aranyra gondol, amit aztán jó sok sörre, és nem kevesebb asszonyra költhet aztán el.
- Látod azt Lans, amit én látok? - mutat bal mutatóujjával előre Gareth.
- Valami halovány fény pislákol amott a fák közt. Meg kéne nézni, hátha máris szörnyetegeket akadtunk! - vigyorog a skandináv óriás, perzse utóbbi megjegyzését ő sem gondolja komolyan.
Míg ki nem bontakozik a fény forrása, addig a vikingnek látszó férfiak óvatosan közelednek előre. Gareth szája elé emeli mutatóujját, hogy most ne beszéljenek, vagy csak nagyon halkan, suttogva. A vállas férfi a nyeregtáska alól kihúzza hatalmas pallosát, hogy keze ügyében legyen, ha sor kerülne egy kis csetepatéra. Amit tegyük hozzá, Gareth egyáltalán nem bánna. A hosszú úton a sok lovaglásban már elgémberedtek végtagjai, amiket jó volna átmozgatni.
De Gareth legnagyobb sajnálatáre egy ház tűnik ki a sötétből, hát innen a derengő fényesség.

[ Az erdő mélyén ]

- Nyugi, holnapra ottvagyunk. - veti oda bátyjának félvállról a pelyhes-szakállú kort alig túllépett viking-fattyú. Az ugyancsak bőrvértbe bújt, prémes köpenyt viselő Lans tájékozódó képességei legendásak. Megjárta a csodálatos finn tóvidék mesevilágát, a keleti sztyeppet túl a Kárpátokon, Britannia és az Ír sziget ködös világát, az ezeregy éjszakai városait, Lotharingia sötét erdőségeit is.
Velencében mondjuk még nem járt, de ha egy térképet lát, egy ilyen sokat megélt elme hamar elraktározza a szükséges információkat. Így tehát teljes nyugalommal lépdelt az egyre ritkásabb és torzabb fák között, amik a Velencét körülölelő mocsárban nőttek.
- Hallod Gareth, egy ilyen vidéken tuti lesz melónk. - vigyorodik el szélesen, és megütögeti pajzsának peremét alkarvédjével.
Aztán tovább léptetnek. A deres kanca nyeregtáskáján néha hangosabban megzörren a kisebb fegyverarzenél, rontásűző amulett, szerencsehozó preparált nyúlmancs, cápafog, zsinórra fűzött színes tollak. Tőrök, nyílvesszők, fenőkövek, stb. stb.

Kicsit hiányzott a zord északi tél. A hosszú sötétség, a tiszta hideg, süvítő szél, a hófehér táj... a fjordok, tengerszemek, az égszínkék tenger. Itt a mediterrán vidéken olyan enyhe minden. Nemcsoda, hogy ezek az olaszok ilyen lepkefingok. Hogy voltak képesek a rómaiak az egész világot meghódítani? Hiszen háborúik lenyomatait még odafent is megtalálni. A tudás ligetei Britanniában, a bárdok emlékezete még tisztán emlékszik arra az ezer esztendővel ezelőtti korra, amikor a rómaiak, megunva messzi provinciájukat odahagyták a limest, és kivonultak az évszázadokon keresztül adóztatott, megtérített szigetről.

Most a Nap nyugta után (ami minden nap felkel és lenyugszik, télen is... ) is iható a víz, és izzad a férfi a téliruha alatt. Neszeneked, későoktóber.
Viszont az arany nem válogatós ilyen tekintetben, Norvégiában, a Németalföldön, és Itáliában ugyanúgy cseng, mikor a legyilkolt bestia fejéért cserébe a hős markába öntik.
Kik öntik?
~ Őket kell megkeresni... biztos lesznek, lenniük kell! ~

[az erdő mélyén]

Gareth majd két méter magas, hatalmas skandináv óriás. Vastag bőrből varrt vértje belül rénszarvas prémmel van kibélelve, hogy kényelmesebb legyen viselője számára. A skandináv mögött kantárszáron vezetve baktat az északiaknál megszokott dromedár méreteket öltő hátasló. A ló fel van nyergelve, felmálházva. A nyeregtáska olalára egy másfél méter hosszú, és arasznyi széles pengéjű csatabárd verdesi szüntelen a paripa oldalát.
Gareth megáll egy pillanatra, hogy felnézzen a hatalmas fák lombkoronája között az égboltra, és betájolja magát. A jól megtermett férfi végigsimít rövidre nyírt körszakállán, majd kidolgozott mellkasára hullt befont haját dobja vissza a hátára.
A férfi jó irányba halad, de ma már nem ér be a városba. Kénytelen lesz a mai estét még valahol az erdőben töltenie. Tüzet is kéne gyújtani, hogy megsüsse a kevés maradék húst. Egy szó, mint száz, ideje egy védett részen tábort vernie.

[Lido di Venezia - di Santi kúria]

Rövid gyors utasítások pattognak Vicenzo ajkairól, nem foglalkozva az ő kérésével, de talán nem is baj ez. Legfeljebb megjegyzi a legfontosabbakat, és majd itthon leírja. Az, hogy a levéltárban megvan minden, ami szükséges lehet, hirtelen nem is gondol. Leakasztja nyakából a di Santi család címerét ábrázoló medaliont, és a közeli asztalra ejti.
-Igen, értem Lucas.
Mosolyodik el egy pillanatra. Talán izgalmas játéknak vélhetné, ha nem sejteni, nagyon is veszélyes dologba másznak bele. És mit mondhatna? Rajongó szerelemmel pillant fel a férfira, ahogy amaz közel vonja magához. Olyan gyorsan, és erőteljesen, ami nagyon is meglepi. Halk meglepett szusszanás tör fel belőle, kis riadalommal.
Válaszolna a másiknak, ám Vicenzo nem ad erre lehetőséget. Könyv mozdul, aztán ajtó nyílik. Rejtett ajtó. Mögötte sötéten ásít fel egy átjáró. Belépnek. Rövid út vezet ezúttal az istállóba. Nem kis meglepetésére. De nem szól. Csak magában válaszolgat. ~Én is szeretlek Kedves. És ne aggódj miattam. Figyelek rád, és engedelmeskedem.~ Úgy mondja el magában a szavakat, mintha a férfi valóban hallhatná azt.
Hogy valójában a szörnyekkel teli világba lépnek most ki, arra talán gondolni sem. Persze, olvasta anyja naplóját, amit akkor dús képzeletről tanúskodó kitalált történetnek hitt. Ám azóta rájött, nem az. De az, ami le van írva, legyen bármennyire is borzasztó, és visszataszító, még nem jelenti azt, hogy valóságos is. Erre csupán a férfi a megerősítés. Halk sóhajjal követi hát hitvesét, elrejtve a köpönyeggel ruháját, csuklyájával haját, és arcát.
Engedelmesen tette ugyanazt, amit a férfi, némán követve őt, akár lóháton, akár gyalog ha kell. Bár a kúria talán túl messzire van ahhoz a várostól, hogy csak úgy gyalog besétáljanak.

[Lido di Venezia - di Santi kúria]


* Jó volt egy kicsit elszabadulni a mindennapok bújától és bajától, eltekintve persze a nőt, akire minden percben minden egyes porcikája úgy vágyakozott, mint zümmögő méhecske a friss nektár után. A lehunyt pillák álmatag lassúsággal nyíltak fel, miközben egy álltó helyében hátrafeszítve vállait és fejét nyújtózkodott ki mélyet szippantva a dohos, emlékeket őrző szoba levegőjéből. Hangja a száját takaró magas bőrgallértól eltorzult. Kissé rekedtessé változott, elmélyült és tompa lett. Ezüstszín szemei a másikéba vágtak.*
- Mostantól amíg vissza nem tértünk a birtokra a te neved Maria, engem pedig Lucasnak fogsz szólítani. A családi ékszereket hagyd itt, az egyetlen címer amire szükségünk van az nálam lesz. Ha inkognitóban mozogsz keresztet, vagy egyéb mást, mely az egyházra utal nem hordhatsz. Inkább higgyenek koldusnak, úton állónak, vagy haramiának, mint bármi másnak, különben oda az álca és a névtelenség. A vérszívók és a farkasok is épp úgy az emberek közt járhatnak, mint mi… Megértetted?
* Jobbja előrelendült, úgy ahogy talán még a nő nem is látta mozdulni a férfit. Edzett reflex volt, nem emberfeletti, de mindenképpen becsületre méltó. Erőt sugallt, mégis ahogy bőrkesztyűbe bújtatott ujjai megpróbáltak rákulcsolódni a másik alkarjára és közelebb húzni, hogy tekintetük centire legyen egymáséitól, elveszett belőle az erő és a durvaság. Kecses volt, mégis robbanékony. Nem várt választ és időt sem hagyott rá. Karja megtelt erővel, ahogy ha az előbb sikerült elkapnia, akkor most testközelbe rántotta a lányt, hogy megölelhesse. A száját takaró szöveten túl, mint rémregényből gőzölögtek fel a szavak közvetlen a nő fülébe.*
- Szeretlek, te vagy a mindenem, de amit az ajtón túl az éjszakában látni fogsz az nem fog tetszeni. Velence ma nem a béke szigete és sajnálom hogy nem adhatom meg neked ezt. De amikor ezt a ruhát viselem azért teszem, hogy egyszer majd jobb legyen…
* Eleresztette a másikat, hogy hátat fordítva a könyvekkel teli ódon polc elé lépjen. Egy könyv sarkát billentette meg, mire a fal feltárult. Bizarr egy nagynak nem nevezhető családi kúriában, de szükséges. A járat egyenesen az istállóba vezetett, onnan pedig már könnyű volt eljutni a kikötőig…*

[Lido di Venezia - di Santi kúria]

Olyan mélyen megdöbbent Vicenzo válaszától, hogy szólni sem tudott. csak meredt a férfi tarkójára elképedve, s csak egyre az járt a fejében: ~Honnan tudta? Meg sem szólaltam...~ Némi félelemmel töltötte el a gondolat, hogy a másik belelát a gondolataiba. Aztán elhessentette a képet. Logikus lehetett a válasz, hiszen túl zeg-zugos volt az út a katakombákon át. S talán egyszerűen ezért mondta Vicenzo azt, amit. Ha meg még sem? Mi sem nagyobb bizonyíték a férfi boszorkányságára ez? ~Jó lesz vigyáznom arra, mire gondolok...~ Vigyorodott el magában, miközben pajzán gondolatok sokaságának emléke merült fel benne, melyek elméjében jártak, ahányszor a férfire pillantott. Tagadhatatlanul szerette Vicenzot, és élvezte minden együttlétüket, és szerelmeskedéseiket.
Mindez azalatt a pár perc alatt lobbant végig benne, míg felértek a lépcsőn, és Vicenzo visszazárta a titkos lejárót, elfedve a szőnyeggel. Aztán a férfi egy ládához lépett. Köpönyeg röppent feléje, melyet épp csak elkapott meglepettségében, majd maga köré lendítette. Érdekes volt az anyag, szokatlan, még soha nem látott hasonlót. Hol volt ez a finom szövésű lágy selymektől, melyeknek oly csodás a tapintása, esésük pedig a finoman hullámzó tengert juttatja az ember eszébe. Nem. Ez az anyag egyszerű volt, erős, és biztonságot nyújtó. A szaga is szokatlan volt, de most ezzel nem törődött. Sokkal inkább azzal, ahogy párja átalakult nemesemberből valamivé... valamivé, amit egyelőre nem tudott megnevezni, de nagyon is tetszett neki. Nah jó... Vakon szerelmes volt, és Vicenzo vehetett volna bármit magára, akkor is tetszett volna neki a férfi. Bár lehet, ezúttal sokkal többről volt szó.
-Uhhhh...
Sóhajtott fel akaratlanul is, ahogy az átöltözött férfin végig pillantott.
-Nagyon... nagyon tetszel.
Vallotta meg őszintén, majd közelebb lépett, és mint afféle nő, végig simított a másik öltözékén. Tapintással csodálva meg a különböző ruhadarabok anyagát. Néma elismerés villant a szemeiben. Szerette volna megcsókolni. Nagyon szerette volna, de tartott attól, hogy Vicenzo ezúttal sem tartaná igazán helyesnek az ő buja képzelgéseit. Óh, a csudába is! Annyira vágyott rá! Erőszakkal hessentette el a gondolatot, hogy a feladatukra sikerüljön összpontosítania. Nagyot nyelt, majd sóhajtott egyet. Nem kerülték el a figyelmét az eltett fegyverek, és egyéb eszközök, főleg a kereszt nem. De most nem kérdezett. Aztán eszébe jutott valami.
-Van itt egy kisebb üres könyvecskéd, amibe jegyzeteket készíthetnék? Meg szénrudad?
Most már gyakorlatiasságra tért át, aztán, hogy a másik ne ellenkezzen a jegyzetelés ellen, halvány mosollyal tette még hozzá.
-Van egy titkosírás forma, amit még anyámtól tanultam. Majd elmagyarázom. Nagyon egyszerű. Ezzel szoktam lejegyezni mindent. Illetve, a naplómat is hasonlóval írom...
Újabb vallomás. Nos igen, tanult anyjától is egyféle rejtett írást, és talált ki magának is többet. Nem olyan bonyolult dolog ez. Csak a ritmusára kell ráérezni...

[Lido di Venezia - katakombák ]


* Fertályóra feszített tempó visszafelé. Nem sokat volt hajlandó engedni belőle, talán egy cseppnyit, tekintettel arra, hogy a temető temploma tényleg nem rohan el sehová. A csapóajtó érintetlen volt, pont úgy állt felcsapott fedéllel, ahogy hagyták. Sarkantyúi pengtek, miközben felkapott a lépcsőn. Tenyere a másikéba simult, hallotta a hangját, a zihálástól terhes, mégis bársonyos szavakat. Nem nézett hátra, így nem láthatta, hogy az édes ajkak valójában egy millimétert sem mozdulnak.*
- Tudom, hogy egyedül még nem találnál vissza, de majd idővel hozzászoksz az útvonalhoz, addig pedig úgyis együtt megyünk mindenhová…
* Zihálta, miközben visszacsapta helyére a padlóba vágott ajtót és rácsúsztatta a drága anyagból szőtt bíbor szőnyeget. Aztán egy sarokba tolt ember méretű ládához lépett. Erőteljes mozdulattal tépte fel a súlyos kovácsmintákkal díszített tetőt. Sötétbarna vízlepergető anyag derengett fel, mintha olajjal lett volna kenve. Hosszú csuklyás köpeny volt, melyet a nő ölébe hajított.*
- Ezt vedd fel…
* Nyúlt bele ismét a ládába, közben fél kézzel kigombolta ingét. Szálkás, inas vékonynak tetsző felsőtest került elő, de csak egy pillanatra, amíg világos ruhadarabját egy éjszínű, dísztelen pórias darabra cserélte. Harisnyáját szintén levetette, helyére kevésbé passzentos, vastagabb darabot húzott, csizmáit visszavette. Oldalára kardhüvely került vékony szíjakkal combnál, s csípőnél rögzítve, melybe rövid, vége felé egyre szélesedő, enyhén ívelt szablyaszerű kard került. Az öv mögé jobb kéz felől ezüstfuttatásos pisztolyt tűzött, inge felé sötétbarna bőrből szabott ezüstszegélyes, csavarmotívumos mellényt öltött, melynek különlegessége a szokatlanul magas nyaka volt. Ahogy összegombolta a darab környaka elfedte arcának alját egész az orráig. Bőrkesztyű került elő hosszú szárú, bütykeinél öklelő tüskékkel. Az egész felszerelést egy hosszú szárú, földet seprő vékony, szintén vízálló dekoratívnak számító kabáttal takarta el, melyet deréknál széles övvel fogott össze. Oldalára mellkasán keresztülfutó szíjjal kicsiny táska simult. Bele két tenyérnyi méretű színarany feszület került a lőporos iszákkal együtt. S az egészet megspékelte egy szokatlan, háromszögletű dísztelen kalappal.
Így még biztos nem látta a párja. Inkább hasonlított egy marcona, mégis vonzó, jól képzett haramiára, mint bármiféle nemes úrra. S ahogy a gúnya rákerült valahogy a mozgása is megváltozott. Eltűntek, kikoptak belőle az etikett szabályai, csak az a valaki maradt teljes természetességében, amit az életnek használt maszk rejtett…*

[Lido di Venezia - katakombák ]

Hagyta magát megint csak sodortatni. Nem ellenkezett, amikor Vicenzo megragadta a csuklóját, és ellentmondást nem tűrően maga után húzta. Követte a férfit, igyekezve lépést tartani vele. Játszadozás... Óh igen! Édes lett volna felhőtlen szeretkezésben összeforrni a hitvessel. A férfivel, akit jelen pillanatban, mindennél, és mindenkinél jobban szeretett, és kívánt. De ő is érezte azt, amit a másik. Hogy nem volt véletlen. Semmi sem történik csak úgy, véletlenül.
A levéltár. Heves izgalmat érzett. Ahhoz hasonlót, mikor egy szerelmi játszadozás elején egymást ingerlik a felek. Csak ez mégis más volt. Ez nem az ágyékában lüktetett fel, hanem a gyomrában. De épp annyira elárasztotta endorfinnal a testét, mint a másik játék. Izgalmas lesz.
-Muszáj... ennyire... rohannunk?
Próbált valamicskét visszahúzni a férfin, miközben kilihegte magából a szavakat. Ezzel a tempóval, alig kapott levegőt. Ráadásul a szoknyája is túl nehéz volt az efféle rohanáshoz. Persze, ha Vicenzo nem engedte, akkor loholt vele tovább, de bízott abban, hogy férje lassít kicsit. Elvégre a levéltár nem szalad el előlük. Az éjszaka pedig... elég hosszú még.
Menet közben újra megcsodálhatta a falra vésett szignumokat. A hibátlan mintát, a jelet, mely ajtókat nyit meg a számukra. S a kép, kérdések özönét zúdította rá újra. Hogyan lesz most? Együtt fognak nyomozgatni? Ki kell deríteniük először is, hogy miért történtek így a dolgok. Át kell tanulmányoznia anyja könyvét, és a di Santi család legendáriumát, és kronológiáját is. Meddig vezethető vissza a vérvonal? A jegyzetek... Anyja naplójának kronológiája... mennyiben egyezhet Vicenzoékéval? Hol tűnik fel benne azonosság?
Aztán persze, át is kéne öltözködnie. Készíttetnie kellene valami egyszerűbb ruhát, amely elfedi személyét. Férfi öltözéket. Harisnyát, és a nadrágot. A haja... Nem! A haját nem engedi levágatni. Arra ki kell találni valamit. Sapka, vagy csuklya is megteszi...
Ezernyi gondolat rohant át elméjén, miközben újra végig száguldottak a katakombák labirintusán. ~Krisztusom... Soha nem találnék ide vissza...~ Villant fel benne a gondolat egy pillanatra, aztán már ott is voltak újra a lépcsőnél. Ellenkezés nélkül követte tovább a férfit.

[Lido di Venezia - katakombák ]


* A kérdés jó, túlzottan is. Ő is pontosan ugyanerre lenne kíváncsi fordított helyzetben. Hiszen tényleg vannak szituációk, amelyeket nem lehet úgy megoldani, hogy az érintettek ne legyenek jelen. Értette, hogy mire gondol a másik, s a megerősítést monoton, alig észrevehető bólogatás követte.*
- Legutóbb úgy jártam ott, mint egyszerű utazó. Csuklyában, köpenyben, hogy ne lássák az arcomat. Ha meglátják a jelet beengednek azonnal, nem kérdeznek, nem fordulnak utánad, nem beszélnek, nem közelítenek. Úgy kezelnek, mintha ott sem lennél…
* Megrántotta a vállát, aztán ismét eltávolodott, hogy a másik szemébe nézhessen. Karjait széttárta, s pillanatnyi ábrázata inkább tűnt tanácstalannak, mint bármi másnak.*
- Egy vérfarkast láttam egész életemben. Azt, amelyik aznap este lemészárolta a hajó legénységét és hullámsírba küldött apámmal együtt két tucat veterán vértest. Vámpírt is csak egyet láttam bűneiért Rómában egy kereszten égni. Akárhol lehetnek. Sokszor hosszú hónapokba telik, míg egyre bukkansz, aztán szem elől téveszted. Akárkik lehetnek. Koldusok, katonák, kereskedők…
* Most nem volt vevő a pajkos játszadozásra. Hogy a sors ily meglepő volt ezen az estén az csak egy valamit jelenthetett. Hogy nagyobb dolgok vannak készülőben. Az élet sosem oszt effajta aduászt valakinek a kezében a nélkül, hogy ne követelne érte egy bizonyos árat. Nem hunyhatnak szemet és nem lazíthatnak, nem adhatják át magukat most egymás iránti szerelmüknek.*
- Elmegyünk a levéltárba… még ma este Kedvesem…
* Előre lépett épp oly hevességgel, mint alig fertály órája a családi birtokon. Újra megragadta a másik kezét, nem tűrt ellentmondást, de nem esett át a durvaság határán. Következett a vissza felé loholás a katakombákban…*

[Lido di Venezia - katakombák ]

San Michelle di Isola... A levéltár. Érdekes. Miért zárnak egy ennyire védett helyre egy családi legendáriumot. Közelebb bújik a férfihoz, és beszívja az illatát, melyet annyira szeret. Odahajtja fejét a mellkasára, és hallgatja a szívverését. Csukott szemekkel, átadva magát az ütemnek, súgja maga elé.
-Hogyan nézhetném meg őket? Hogyan olvashatnám el? Nem azt kérem, hogy lopj be a levéltárba, vagy hogy csend ki onnan a pergameneket... De... elolvasnám.
Bizonyára sok érdekességet megtudnának belőlük. Hogy a Sors, mint nagy kártyás, miért osztotta így le a lapokat? Arra talán egyszerűbb is a válasz, mint bárki gondolná. Egyesíteni a két vérvonalat, s ezáltal megalkotni egy olyan erős boszorkányt, olyan nagy hatalmú vadászt, aki méltó ellenfele lehet bármelyik kárhozottnak.
Kinyitotta a szemét, és ujjai közé emelte a medaliont, mely férje nyakába függött. Közelre húzta, és úgy vizsgálta meg a motívumot. A rózsát, és a köréje tekeredő kígyót. Lényegesen eltér a di Santi család címerétől. Mondhatni, semmi hasonlóság sincs a kettő között.
-És, ha... ha el kell intézned valamit személyesen, akkor az hogyan történik? Nem... nem is ez az, ami a leginkább izgat...
Pillant fel a férje arcára, és akaratlanul is elmosolyodik. Ha képes lenne elmondani, mennyire szereti... de nincsenek rá szavai.
-Sokkal jobban érdekel, hogy hányszor... hányszor találkoztál már ilyen lényekkel? És hogy mikor? Mennyi mindent titkolsz még előlem drága hitvesem?
Incselkedve pillant fel a férfire, de szemeiben őszinte kíváncsiság csillan, no és végtelen szerelem.

[Lido di Venezia - katakombák ]


* Micsoda játékos a sors. Hamis kártyákkal játszik, s ezt mindenki tudja, de még sincs lehetőség rá, hogy rajta kapják. Irányító, egy karmester, aki kedve szerint bánik el mindenkivel úgy, ahogy éppen neki tetszik. S micsoda kártyalap az, amely összehoz két „ boszorkányt” egyetlen helyre, egy családdá olvasztva. Az aduászok aduásza, egy mindent ütő lap, mely tele van lehetőségekkel, bejáratlan utakkal.
Jómaga a látszat ellenére bizony képzetlen ezekben a dolgokban. Ismeri a világ másik arcát, a sötét, homályba burkolt valóságot a cukormázas krém alatt, de hatalma még csekély ahhoz, hogy átfordítsa a nap sugarát. Rámaradt valami, amit nem önszántából kívánt a magáénak, s vele együtt hatalom csírája ébredt benne. Nem, még nem aknázta ki a lehetőségeit, az utóbbi éveket azzal töltötte, hogy feltérképezze családjának rejtett, ügyes bajos dolgait, illetve, hogy apja halála után egyenesbe hozza sorsukat.
Pilláit lezárva nyugtatta, ahogy megrázva fejét nemlegesen bólintott.*
- Neeem, itt nincsenek. Tűvé tettem írásos emlékek után az alagutakat és ezt a termet is, de nem itt tartották őket. A San Michelle di Isola levéltárában tartják őket egy zárolt részben. Engem is csak ezzel engedtek be…
* Húzta ki inge mögül az ezüstláncon függő medaliont, mely a titokzatos rózsás, kígyós jelet domborította ki kopott felületéből. Közelebb lépett és átölelte a másikat, arcát a dús sörénybe temette.*
- Az egyház nem ismeri a kilétünket, nem tudja, hogy melyik család szolgálja őket. Ezt a címert, jelképet tartják csak számon. Nem érintkezünk személyesen. Minden névtelenül zajlik közvetítőkön keresztül. Titokban kell maradnia, különben a bestiák kiszagolják a fészkünk…
* Csókot nyomott a másik homlokára…*

[Lido di Venezia - katakombák ]

Hallgatja a történetet, miközben előkészíti az egyszerű "varázslatot", melyet anyja tanított meg neki, s mikor Vicenzo mellé áll, lobban a fény. S a káprázat után, a férfi arca körül, és a szíve felett, ezüstös fénnyel dereng fel a boszorkányok jegye. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, aztán elfordul. A tálkában lévő folyadékba, ahogy visszalép az alkimista asztalhoz, még egy kis ként ad. Ettől az egyik elem reakcióba lép, és szinte sisteregve oszlik el, kissé csípős, kesernyés, mégis annyira jellegzetes illattal. A tálkát aztán egy csepp vízzel öblíti ki, majd teszi le végleg. Egy picit még háttal áll a férfinek, csak egy pár pillanat eltelte után fordul szembe újra, majd sétál lassan közelebb.
-Anyám könyve... -Bizonytalan a hangja, mint aki mélyen elgondolkodik azon, amit mondani akar. Mint amikor egy rejtvény megfejtését fontolgatjuk hangosan.- ...nem is könyv, hanem napló lenne? -Kérdés, mely mintha a férfinek szólna, pedig inkább önmagában próbálja tisztázni a tényeket, és összerakni a mozaik darabkáit.- Azt hittem mindig, hogy egy kitalált történetet mesél el úgy, mintha maga élte volna át. De ezek szerint, igaz volt minden szava, és inkább napló, mint mese. Át kell néznem újra, mert a könyvecske második felében bizonyos levezetések vannak. Akkor azt hittem a könyv szereplőihez kronológia. Szentséges Krisztus! -Kapja az ajkai elé a jobbját.- Anyám szemtől szemben állt az egyik legősibb lénnyel, ha igaz, amit leírt... Találkozott... hogy is? Hogy is írta? Nos... Nosferatu... Nosferatuval, a vámpírral. Meg kell keresnünk a könyvet, és együtt áttanulmányozni.
Pillant fel a férfire, elkapva a másik figyelő tekintetét, majd elmosolyodik.
-Nektek vannak feljegyzéseitek? Össze kéne vetnünk őket...
De aztán elhallgat, ahogy férje íriszeit nézi újra. Tekintete ellágyul, ahogy arcvonásairól is elmosódik a feszültség. Elmosolyodik, és egészen közel lép Vicenzohoz, tekintetében a végtelen szerelem pillantásával. Ha a férfi nem tér ki, akkor karjaival átöleli a karjai alatt, és egészen közel bújik.
-Szeretlek...
Súgja kettőjük közé, ahogy felfelé fordítja arcát, félig leeresztett pillákkal kínálva fel magát a férfinek.

[Lido di Venezia - katakombák ]


* Titkolózás. Szükséges volt. Nem azért tette, mert nem bízna meg feleségében feltétlenül. Igaz, hogy kapcsolatuk hirtelen nyílt a semmiből, mint az olvadó hó alól előbújó első virág virító szirma, de ez nem változtat azon a tényen, hogy épp olyan szépen teljesedett ki, mint egy megfontolva a fény felé törő növény. A bizalom megvan és minden más ami hozzá kell, de nem volt kérdés, mikor jómaga is szembesült alig néhány éve a családi titokkal. Nem is családi… inkább csak apja öröksége, mivel a férfitagokon kívül nem tudott róla senki. Még a ház akkori úrnője sem. Ha úgy tetszik a vele szemben álló kedves most történelmet írt.
Talán csak a bűvös sors iróniája, hogy ők egymásra találnak. Egyre jobban kezd hinni benne, minél tovább szalad a beszélgetés fonala. Tekintete üvegessé vált, ahogy kissé lejjebb billent a feje és elrévedt az egész ábrázat. Emlékezett, jobb kezét szája elé emelve vette fel a gondolkodás pozícióját. Közben monoton bólogatással kísérte a másik szavait.*
- Vérfarkasok… vagy farkasemberek, legalábbis a régi írásos emlékek így nevezik őket. Néhány éve volt balszerencsém személyesen is megtapasztalni az átkuk erejét…
* Simított végig saját arcán mutató ujjával végigszántva a homloktól az arc közepéig tartó tépett szélű sebhelyen.*
- Jóformán kölyök voltam még, amikor apám a szemembe nézett és azt mondta: „Fiam mától férfi leszel, velünk jössz a tengerre!”. Tisztán emlékszem. A hajó három árbócos volt magas tattal, három sor ágyúval. Hadihajó tengerészekkel és katonákkal. A szent egyház jelét viselték magukon. Keresztesek… Apám nem mondta el, hogy a hajó mit szállít, de a ládákon amiket berakodtak szintén szent jelképeket láttam. A hajó Rómába ment volna én pedig tanulni… Az út első éjszakája azonban az utolsó is volt… Egy vérfarkas, valahonnan a felbérelt legénység soraiból került elő. Tucatnyi katonát mészárolt le, kis híján velem együtt… még sosem láttam embert úgy vívni, mint apámat aznap éjszaka a vihartajtékkal szórt fedélzeten. Akkor már égtek, ropogtak az árbócok, a kötelek veszettül csapkodtak, hullák voltak mindenfelé…Akkor láttam utoljára. Engem a vihar mosott partra, többre nem emlékszem...
* Miközben beszélt automatikusan lépett közelebb a nőhöz. És igen. A különös fényben a férfin is felismerhetővé váltak a misztikus jegyek. Halvány volt, alig pislákolt, de ott volt és lüktetett. Nem zölden, különös ezüstös fényben…*

[Lido di Venezia - katakombák ]

Figyeli férje mozdulatait, ahogy átsétál a helyiségen, a vívópáston, egészen a fegyverekkel díszített falig. Hallgatja a szavait. Hogy Vicenzo kezéhez nem tapad vér, megnyugtatja. Halkan felsóhajt.
-Ennek örülök Signore...
A mondat halkan hangzik el, maga elé suttogta csupán a szavakat. Közben figyeli, ahogy Vicenzo egészen közel lép a falhoz, és leemel valamit a fegyverek közül. Újabb információ jut el hozzá, melynek nyomán kíváncsiság ébred a lelkében. No lám... nem csak neki voltak titkai a hitvese elől, hanem a dolog kölcsönös. Aztán váratlanul történik valami. Vicenzo megpördül, és feléje hajít valamit. Nem tudja mi az, de nem is azzal foglalkozik először. Ösztön mozgatja a testét, ahogy előre, és oldalra, kissé srégen lép ki a bal lábával, egyben fordulva sarkain oldalra, mintha csak egy tőr útjából igyekezne kitérni, s nyúl a keze a mellkasa előtt közvetlenül elsuhanó tárgy után.
Ahogy utána kap, már tudja, hogy nem fegyver az. Legalább is, nem a hétköznapi értelmében. Talán a villámgyors mozdulat meglepi a férfit, főleg annak kivitelezett pontossága. De most nem Vicenzora néz, hogy felmérje a reakcióját, hanem a tenyerében tartott szemfogra, mely leginkább egy medve, vagy egy hatalmas termetű farkas agyarára emlékezteti őt.
-Hát igaz.
Nem kérdés ez, sokkal inkább kijelentő mód. Felpillant férjére, és tekintete a másikét fürkészi. Aztán egy hosszú sóhaj után szólal meg újra.
-Anyám mesélt különös lényekről... Lényekről, akiket a vér csábít. Emberi alakba bújt gonoszról, aki a halandók vérét issza, s társáról, kísérőjéről... védelmezőjéről, vagy épp ellenségéről, ki tudja, aki a hold megteltével farkas alakot ölt, s így táplálkozik, és párzik.
Elhallgat, aztán nézi egy ideig a másikat, majd most ő kezd gyors mozgásba.
-Az nem lehet...
Súgja maga elé, és megfordulva, ahhoz a részhez lépked, ahol lombikok, tálkák sorakoznak, no meg jó néhány alkímiához szükséges eszköz. Remek. Tekintete kutatva cikázik át a holmikon, tégelyeken, és üvegcséken. Amikor megtalálja amit keres, egy nagyobb tálkát húz maga elé, majd talán Vicenzo számára sem érthetetlenül, de mindenképpen elképesztő, és ijesztő sorrendben, különféle anyagokat szór bele. Van közöttük folyadék, szilárd, és por alakú is. Az utolsó alkotóelemét az elegynek, egy kicsiny üvegcsében helyezi a tálka mellé, majd újra csak körbe fordul. Szék... tükör... Mindent megtalál. Ráállítja a tükröt a székre, aztán elfúj néhány lámpást, csak a tükör mögött hagyja égve őket. Vélhetően Vicenzo nem zavarja meg idáig. Ám ekkor a férje felé fordul, és közelebb inti. Ő maga a tükörrel szemben áll.
-Anyám azt mondta, a boszorkányoknak fénylő aurája van, melyet szabad szemmel nem lehet látni, de bizonyos elemek, megfelelő arányú keverésével a szemek, a száj, és a szív felett, felragyog. Tizenhárom éves voltam, amikor anyám elkészítette az elixírt. Az én aurám zölden izzik. Lássuk a tiédet. Ha igaz, amit mondasz... akkor...
S ha eddigre Vicenzo mellé lépett, akkor a kezében tartott tálkába önt pár cseppnyit az üvegcsében tartott folyadékból. Halk pukkanás hallható a tálból, majd egy erőteljes fénycsóva lobban fel, s ahogy a szem káprázása elmúlik, a tükörbe pillantva a férfi is láthatja az igazat. Ginevra szemei, és ajkai körül, és a szíve felett egy tenyérnyi foltban, zöldesen fénylő sprilás alakú glória tűnik fel, olyan ragyogóan, mintha a napba néznének. S ha Vicenzo is egy azok közül, akik a világ körforgásának menetében egy bizonyos feladatra lettek kijelőlve, és születtek meg, akkor ő is lassan fényleni fog...

[Lido di Venezia - katakombák ]

* Túl sok a kérdés. Egy részükre tudja a választ egy részükre viszont még akkor sem merné megkockáztatni a feleletet, ha kétszer annyi idős lenne tízszeres tapasztalattal a háta mögött. Megrázta a fejét, miközben hátat fordított a másiknak. Nem tiszteletlenségből. Sarkantyútól pengő léptei a fegyverekkel kirakott fal felé vitték. Karjait tanácstalanul tárta szét, miközben lassan poroszkált át a vívópáston. Csizmái vékony, alacsonyra csapó porfelhőt vertek harisnyája körül… Fejcsóválás tovább tartott, elnyújtott sopánkodás volt inkább, összeszedetlen kényszercselekvés, mely egyetlen jellemzőként tükrözte a zavart, a hirtelen támadt szétszórtságot. Túl sok volt így egyszerre. Váratlan olyan kiadásban, ahogy az életen kívül semmi más nem tálalhatta.*
- A boszorkányégetés számomra megvetendő dolog és épp úgy elítélem, mint az egyház sarcát a népre, vagy a halál után aranyért megvásárolható megváltást. Én nem az vagyok, akinek gondolsz, sem gyermekek, sem asszonyok vére nem tapad a kezemhez…
* Egy percig csak állt ott a fegyverekkel tele aggatott falszakasz előtt, felemelt fővel bámult, lassan beszélt, mintha a szívébe kötéllel kapaszkodó kőgolyóbist valami még mindig tartaná. Egy lépést lépett előre, hogy jobbjával a fal felé nyúlva leakasszon valamit, ami egyenlőre a nő számára még látatlanban maradt.*
- Apám nem a tengeren lelte halálát, nem úgy ahogy te, anyám és a család a történetet ismeri. És én sem vagyok az egyetlen isten áldotta hajótörött…
* Hirtelen perdült meg egyhelyben tengelye körül, csizmáinak talpai sercegtek, port kavartak, s ahogy szembe került a nővel jobbját lendítve öklömnyi, hosszúkás tárgy szállt a másik felé annak kezébe passzolva azt. Tőr hosszúságú enyhén görbül szemfog, mintha csak egy megkövült állat állkapcsából vágták volna ki.*
- Hallottál már a sötétben, tábortűznél, portyázó csapatok vacsorája felett terjengő történeteket? Fenevadakról, szörnyekről, nem létező lidércekről, vér fagyasztó mégis hamisnak hitt valótlanságokról? Kicsiny falvak lemészárolt lakosai, hol lápok alatt nyugvó temetők, elátkozott helyek… kárhozat és pusztulás? Van egy rossz hírem Signora. Nem csak Istenből, s az ő fényéből áll a világ…

[Lido di Venezia - katakombák ]

Számára a hely inkább jelenti első pillanatban a végzet színpadát, mint holmi biztonságos helyet. De visszafogja a félelmét. S ahogy Vicenzo hozzálép, és magához öleli, elcsitítva beszédje, s vele együtt félelme fonalát, megnyugszik. Mintha valamiféle biztonságos hatalmas dunyhába merült volna, mely puha melegségével borítja be. Könnybe lábadt a szeme a szerelem fojtogató érzésétől, ahogy férje gyengéden végig simított az arcán, beletúrva a hajába. Kényszerítenie kellett magát, hogy visszanyelje őket.
Magyarázó szavak fedték fel a különös szignumok jelentését, s ahogy a férfi elengedte, megfordult, és felbámult a hatalmas címerre. A vörös márvány Itália leggazdagabb márványbányájából származhatott, és a művész keze munkája mesteri. A rózsa mintha élni látszott volna, ahogy a szárán, tüskéi, és levelei között tekergőző kígyó alakja is. Eltátott pofájában szinte mozdult a villás nyelv. S mindez, mint a keresztre feszített Krisztus teste, tűzetett rá a keresztre, mely eltért a korban ábrázolt kettős keresztektől, mit oly kívánatosan használtak sokan címerükön. Csupán egyetlen ága volt. Rácsodálkozott a remekműre, aztán Vicenzo felé fordult újra.
-Az Inkvizíció?
Mi tagadás meglepte a közlés. Nem gondolta volna, hogy épp ebben a házban találkozik ezzel az annyira gyűlölt, és rettegett fanatikus szervezettel. De ahogy újra futtatta magában az elhangzott szavakat, kérdően pillantott fel a férfire.
-Szörnyűbb? Mifélék? És ki vagy te akkor valójában, és ki vagyok én? Eddig azt hittem átok az, amivel élek, és szégyellnem, rejtegetnem kell? Rettegtem, hogy mikor megtudod, örökre kihuny a fény a szemedben, ha rám nézel. Nem bírtam volna elviselni az iszonyatodat. S ha te vagy az inkvizíció, miért is nem ölsz meg, mint eretneket, égetsz meg, mint boszorkányt? Nem értem Signore...

[Lido di Venezia - katakombák ]


* A kúriában történtek semmit sem változtattak érzésein, mint ahogy azok a szavak sem, melyek itt lent a föld alatt hangzottak el eme szemek elől rejtett helyen. Nem számítottak, mert ahogy verejtékcseppektől csillogó csatakos fejét megemelte, hogy tekintetét a másikra függeszthesse ugyan azt a szeretett arcot látta viszont, mint fertályórával ezelőtt… csupán a helyzetre lehettek kihatással. Épp ezért hozta ide le a senki által nem ismert helyre, hogy nyugodtan beszélgessenek, s titkukat elrejtse a nagyvilág szemei elől. Az inkvizíciónak fogalma sem volt róla valójában, hogy mit pénzel. Nem ismerték a család nevét, sem hollétét, sem arcait, csak azt tudták, hogy van egy címer, a rózsát körültekergő kígyó kereszttel a háttérben, ami hasznos arra, hogy pénzt fektessenek belé. Közelebb lépett a lányhoz, jobbjával átölelte, míg másik kezét maguk közé préselve mutató ujjával elcsitította a bársonyos ajkakat.*
- Cssssssssssssss….
* Állát a másik fejének búbjára hajtotta úgy simult egész testével a drága ruhákba bújtatott még drágább testnek. Mutató ujja feljebb csúszott az ajkakról óvón cirógatva végig az állkapocs finom ívét, a fülkagyló pelyhes vonalát, hogy gyengéden fésüljön bele a buja tincsekbe. Tekintete közben a szemközti, feleségének háta mögé eső falra pillantott. Az egyetlen szabad felület a kör alakú szoba egyik szeletén, melyet nem borított faliszőnyeg, falra tűzött fegyverek, vagy könyvespolcok. Ott gigantikus címer domborodott ki a kőből rakott falból.*
- Rózsa… szép külső, jó illat, megnyugvás. Az előtérben, mely minden mást elfed, ami a valóságban lakik. Egy középnemesi család egyszerű élete, akik a tengerből és lovaikból élnek. A rajta tekergő kígyó jelenti a hamisságot. Hamis… minden hamis, a látszat keserű burka… S ott a háttérben a kereszt… egyetlen urunk jele…A di Santik családfőit és fiait irányító hatalom. Én vagyok az inkvizíció Signora… névtelenség és arctalanság burkában…
* Csókot nyomott a homlokra, ahogy eltávolodott a nőtől és összekulcsolta kezeit a háta mögött.*
- Léteznek szörnyűbb dolgok is a boszorkányoknál és te édes Signorám nem vagy az…

[Lido di Venezia - katakombák ]

Rájuk zuhan a csend, és úgy nyomja őket a lépcsőre terített szőnyegre, ahogy egy óriás tenyér lapítana el egy hangyát. Szeretne felnyögni, kiáltani, felugrani és elrohanni. Messzire. De belül ott sikolt a vágy is a férje után, akit talán épp ebben a pillanatban veszített el. Rémület. Sokkal mélyebb, és fájóbb, mint eddig bármikor. Nem akarja elveszíteni Vicenzot. S ha kell, inkább hal meg, minthogy előröl kezdje a menekülést.
Messziről sodródik felé anyósa kínlódó köhögése. Tüdőbaj, mondta a kirurgus, és azonnal eret vágott a szegény asszonyon, aki már így is holt sápadt volt. Sajnálta az annyira nem is idős asszonyt, mert kedvelte, hiszen még betegségében is, jóságosan simította meg az ő arcát amikor fia bemutatta neki, mint leendő feleségét. S az asszony, talán utolsó energiái egyikét élte fel, amikor kikelve a betegágyból, gyászruhába öltözve jelent meg a székesegyházban, hogy tanúja lehessen imádott fia menyegzőjének. Szerette az asszonyt, aki haláltusáját vívta odafent, és szeretett volna segíteni is rajta, ha módjában áll. Csupán annyit tett, annyit mert tenni, hogy megtiltotta az "orvosnak", hogy újra és újra eret vágjon a betegen. Annak a beszélgetésnek Vicenzo nem is volt tanúja, és talán senki nem is mesélte el neki. De nem bírta volna tovább nézni, hogyan kínozza a lelketlen férfi, gyógyítás címén, a gyógyíthatatlant.
Keze férje tenyerébe simult, aki oly váratlanul rántotta talpra, hogy majdnem azonnal orra is esett tőle, főleg, hogy azonnal lendületet vett a lépcsőn lefelé. Alig bírta követni. Szabad kezével felkapta ruhája alját, hogy ne botoljon el, és úgy szedte a lábait, ahogy még soha. Észvesztő tempóban rohantak végig a házon, Vicenzo kedvelt szobájába, ahol apja ereklyéit őrizte. Döbbenten figyelte a félrerúgott szőnyeget, és amíg férje a csapóajtóval küzdött, addig ő igyekezett levegőhöz jutni. Kissé dohos levegő vágott elő a feltáruló nyílásból. Vicenzo nem adott választási lehetőséget, és magával vonta a lyukba. Lépcsősor került lábuk alá. Dermedten bámulta a falakra vésett szignumokat. Folyosókon rohantak tovább, átjárókon bújtak keresztül. Kereszteződéseknél vágtak előre, tévedhetetlenül választva ki a helyes irányt. Végül megérkeztek egy nagyobb terembe. Hodálynak is megfelelt volna.
Tekintete körbe rebbent, miközben ruháját elengedve, gyomrára szorította tenyereit, hogy levegőhöz jusson. Ha Vicenzo lihegett a rohanástól, akkor ő még jobban, hiszen nem kis erőfeszítésébe került, hogy lépést tarthasson a férfivel. A szavak pedig tele kíváncsisággal vágtak feléje, és... halálra rémítették. Mondhatna bármit a valóságot úgy sem lenne képes tagadni. S ha Vicenzo úgy dönt, hogy az inkvizíció kezére adja őt, mint boszorkányt, hát... ám legyen.
-Lá... -Kezd bele zihálva a levegőhiánytól, és a félelemtől egyaránt.- ...látomásom volt. -Szünet. Talán percekig is eltart. Vagy csak pillanatok telnek el, de neki évszázadoknak hat. Aztán folytatja, ahogy kibukik belőle a történet.- Mindig is voltak. Képes vagyok megfejteni őket, és ezzel megjósolni, hogy mi fog történni. Firenzében... szinte két naponta volt látomásom a végére. A barátnőm anyja jelentett fel Cosimo de' Medicinél, Firenze fejedelménél. Alig három órával később a saját fivérem jött értem az inkvizíció nevében, hogy mint boszorkányt megkínozhassanak, és végül máglyahalálra ítélhessenek. Apám segített megszökni... -Újabb szünet. Amíg beszél lassan lenyugszik a légzése, és a félelem is alább hagy benne. Mindegy már mi lesz. Ha ez a sorsa, akkor úgy sem kerülheti el. Tekintete férje pillantásába mélyed, ahogy halványan elmosolyodik.- Boszorkány vagyok... és ha úgy gondolod... akkor... akkor inkább... te... te ölj meg... ne engedj át az inkvizíciónak. Ne engedd, hogy megkínozzanak, hogy meggyalázzanak, hogy megégessenek nyilvánosan.
Igen. Százszor inkább vállalná a halált Vicenzo kezéből, mint a szégyent. De a sorsát ezúttal férje tenyerébe tette le.

[Lido di Venezia - katakombák ]

* A nő félreérti, bár a látszat teljesen az ő gyanakvását szolgálja. Külső szemlélőnek, aki ugyebár jelenleg a kedvesben merül ki teljesen úgy tűnhet, hogy a ház ura feldúlt és kiborult. Ez így is van, de koránt sem azért, amiért a másik hiszi. Különös jelek, melyeket az egyház szigorúan meghatározz a tiltott létezéssel kapcsolatban. S ki gondolná a di Santik nyugalomban élő középnemeséről, nemeseiről, hogy bizony szoros kapcsolatban vannak az egyházzal. Inkvizíció… a keresztények pörölye, ítélkező ökle, az a szervezet, mely magára vállalta a tanokban rejlő vért és mocskot. A bujkálást, névtelenséget, könyörtelenséggel teli megbocsájtást. Boszorkánybélyeg… az egyik elpusztítandó jel, melyet néhány szerencsétlen belsőjén, később kivégzés előtt billogként magán visel, s melynek most felismerhető jele szivárgott a nőből.
A hirtelen beálló csendben csak a hatalmas emelet egyik távoli szobájából kiszűrődő nyöszörgés, hurutos köhögés hallatszott, ahogy a di Santik beteggé soványodott anyja újabb görcsöt élt át halálos ágyán. Ahogy kedvese keze belesimult az övébe a férfiból tébolyodott energia pattant ki, s rántotta talpra.*
- Gyere velem!
* Kettesével, hármasával szedte lefelé a lépcsőket, szinte ugrott, aztán rohant, jobbjával maga után vonva a nőt, ingének ezüstszegélye kibuggyanva derékszíja mögül rakoncátlanul csapott szét, ahogy futott, sarkantyús csizmái ütemet pengtek a kúriában. Az egyik falikarról kígyómintás lámpást ragadott, szünet nélkül folytatva tovább szakadatlan sietségét át a családi kúria hosszúkás földszintjén. Átrontva a családi ebédlőn az apjának emlékül állított ereklyékkel teli szobába dobogva be. Durván, ellentmondást nem tűrőn rúgta félre a lakkozott padlót fedő súlyos szőnyeget, mely alatt csapóajtó tárult fel. Elengedte kedvese kezét, hogy szabaddá váló kezével felhajthassa a nyílást takaró ódon, szu ette darabot. Feketén ásító dohos lépcsősor tárult fel, amit az előre tartott lámpás izzított beteg sárgára. Szűk kriptafolyosónak tetszhetett azzal a különbséggel, hogy nem voltak két oldalt falba süllyesztett koporsók, viszont mindent egy szál rózsa körül tekergő kígyóminta díszített háttérben a szent vallás szimpla keresztjével. Sokat mentek… valószínűleg a nő álmodni sem merte volna, hogy mekkora katakombák bújik meg a di Santi birtok alatt. Legalább fél órás erőltetett tempó, melynek végén a mindig rendezett külsejű férfi most zilált volt, inge kiengedve, kigombolva, homloka gyöngyözött a verejtéktől, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy megpróbálta pótolni a dohos levegőből az oxigénhiányt.
Kör alakú roppant terembe érkeztek, melynek egyik része komplett laboratóriumra hasonlított a felállított állványzattal, temérdek üvegcsével, csővel, edénnyel. Másik harmadában könyvespolcok, mint egy kicsiny könyvtár, utolsó harmada pedig bajvívó pástra emlékeztetett alacsony kőszegéllyel, egyre szűkülő körökkel belsejében a falat pedig fegyverek takarták…
Elengedte felesége kezét és néhány lépést fáradtságtól tántorogva előrelépett, hogy aztán meggörnyedve karjaival térdein támaszkodva meg lihegjen jólesőn.*
- Mostanra Signora magának is sok kérdése lehet, de előbb tisztázzuk mi történt a kúriában

[Lido di Venezia – di Santi Kúria ]

Rettegett. És úgy reszketett, mintha órákat állt volna tomboló viharban, esőtől ázottan. Emlékezett még arra, milyen volt átázni, és csonttá fagyni a Bolognai hideg éjszakában. És emlékezett a korábbi látomásaira is. Mindig... mindig figyelmeztették valamire. Csak megfejteni a képeket volt iszonyatosan nehéz. Amikor megszökött Firenzéből... Pár nappal korábban halálmaszkos lovasokat látott, akik fáklyával böködtek feléje, míg ő állt a kör közepén, és csak forgott, forgott, hogy hol egyik, hol másik fáklya elől térhessen ki. Aztán sikerült valahogy kitörnie, és futott egy zöld réten, majd valamilyen víz tetején... Azóta már persze tudja, hogy jel volt ez arra vonatkozóan, ami várt rá.
De erre, és most, itt, nem számított. Hetek, hónapok óta nem volt látomása. Mi váltotta most ki? Mire figyelmeztet? Zihálva kapkodott levegő után, miközben férje térdre zuhant, majd a lépcsőforduló puha szőnyegére fektetve őt, visszaparancsolja a cselédséget. ~Istenem... Mire gondolhatnak? Hogy Vic bántott engem? Vagy, hogy... megbolondultam?~ Íriszei lassan nyíltak fel, hogy a szentséges eget emlegető férfi arcára pillantson. Még nem volt képes megszólalni, csak remegő kézzel nyúlt Vicenzo keze után. Nem akart most elszakadni tőle, rettenetesen félt.
Haja szétterült a vérszín szőnyegen, mint éjfekete vizű folyó hullámzott. Kék íriszeiből rettegés sugárzott a férje felé. Aztán az édes ajkak elnyíltak, és remegő szájszéllel szólalt meg.
-Ne küldj el. Kérlek Vicenzo... Nem bírnám ki.
Talán túlzottan összefüggéstelenek voltak a szavai, hogy abból a férfi bármit is kihámozhasson, megérthessen. Hogyan is érthetné, hiszen semmit nem tud róla. Most kéne megmondani, elmesélni mindent. De hogyan tegye meg úgy, hogy ne rémítse halálra a másikat, és ne váltsa ki azt a kényszeres tettet, hogy őt majd újra boszorkánysággal vádolják. Nem akar már menekülni. Főleg nem Vicenzo elől. De tudja, válaszokat kell adnia majd a férfi kérdéseire, mert bizonyára lesznek. Hogy ne lennének? Melyik épeszű férfi nem kérdezne rá, mitől sikongatott holtra váltan a hitvese?
Nos... Eljött a pillanat, amikor végérvényesen szembe kell néznie a sorsával. Ez az a pillanat...
Pedig olyan szépen indult az este. Annyira vágyott a férje ölelésére. A csókjaira, és a szerelmére...
Átkos örökség!

[Lido di Venezia – di Santi Kúria ]

* Épp csak bezárult mögötte a családi ebédlő kétszárnyú, súlyos, bronzmintákkal futtatott ajtaja, amikor a lépcsőkön kapott fel karjaiban kedvesével. Cseléd ilyen későn nem sok járt már a kúria folyosóin. A lovászok és erdészek az istállókhoz csatolt kunyhókban húzták meg magukat, Adalina és három másik cselédtársa pedig a szobákat rendezgette ilyentájban, de utóbbi egyébként is megszokta már ura hóbortjait, nem volt furcsa számára, hogy a di Santi család fiatal feje igenis jól érzi magát a saját házában, s olykor hajlandó lemondani a nemesi réteg szeszélyeiről. Nem kellett orra elé néznie, hogy fel ne bukjon a lépcsőkön, a nélkül is jól ismerte már saját portáját, így több energiát fordíthatott arra, hogy a karjaiban szikrázón mosolygó hölgyet mustrálhassa. A lépcsőpihenő széles volt és két felé ágazott, míg a középső falában öblös kandalló tüze pattogott vidáman. A meghitt ropogásba azonban hirtelen valami ismeretlen hasított. Sosem hallotta még a nőt sikítani, főleg nem ilyen közelről. Egyik oldali fülének dobhártyája, amelyik vállán nyugtatta Ginevra a fejét, szinte azonnal kipukkant. Legalábbis úgy érezte, amint az éles, hirtelen jövő nyilallás végigsajdult egész testén. Arca fájdalmas grimaszba rándult, ajkai összeszorultak, egymásnak feszülő fogak ropogtak, ahogy fél térdre görnyedt sikító asszonyával a kezében, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy karjának erejével megtartsa a másikat és ne ejtse el.
Az emeleten ajtók vágódtak ki, a földszinti étkező előbb bezáródó súlyos ajtaja úgyszintén. Adalina rémületbe dermedt piros- pozsgás arca most fehér volt, mint a fal, ajkai remegtek, ahogy a lépcsőpihenőben összegörnyedő páros felé sietett.
Jómaga fülébe nyilalló fájdalomtól homályos tekintettel nézett fel kedvesét a lépcsőre fektetve fordult hátra üveges szemmel nyugalomra intve a feléjük siető cselédet.*
- VISSZA! VISSZA MINDENKI A SZOBÁJÁBA!
* Kipirult arc, erőtől duzzadó mellkas, ágyúdörgésként robbanó hang. Ahogy a mindig előzékeny, türelmes férfi most magából kikelt oroszlánként söpörte vissza szavával helyükre a cselédnépeket.*
- Szent ég…
* Nyögte, ahogy megkönnyebbülve támasztotta meg magát karjaival a lépcsőkön, fejét hátravetve zihált a hirtelen rátörő ijedelem útorezgéseiben…*

[Lido di Venezia – di Santi Kúria ]

Nem kap választ azonnal. Mosolyogva, a széken hátradőlve pillant a férjére, aki élvezettel fogyasztja el a finom édességet. Nyelvét kidugva nyalja le a lassan megszökni készülő mézcseppet. Kezéből a tányér szélére támasztja az evőeszközt, majd a poharat emelve öblíti le egy korty borral. Épp leteszi a poharat, amikor Vicenzo int Adalinának, hogy leszedheti az asztalt, ezzel véget is vetve a vacsorának.
Boldog mosollyal veszi, hogy férje feláll, és mellé lép. Ez azt jelenti visszavonulnak. Hátratolja a széket, és felállva a férje karjába fonja a kezét. Majd egy fejjel alacsonyabb a férfinél. Rövid utasítás hangzik el a szolgálólány felé, aztán... a következő pillanatban már fel is kapja őt a karjaiba. Halk nevetéssel kapaszkodik meg karjaival Vicenzo nyakába.
-Ajánlom is... Mit kezdenék, egy trottyossal?
Hajol közel férjéhez, és súgja a választ a fülébe, miközben az ebédlőből átlép vele a férfi a kicsiny folyosóra, mely a lakosztályokhoz vezető lépcsőhöz visz. Karjai szorosabbra fonódnak férje nyaka köré, fejét is odahajtja a vállára, arca a ruha gallérja mellett a férfi bőréhez simul, beszívja az illatát, melyen érezni a tenger sós illatát, a halász kunyhók jellegzetes szagát. Nem bánta a kissé csípős szagot, szerette. Ezt is szerette Vicenzoban. Mert tudja munka van mögötte, kemény.
Nem bírta megállni, hogy ne csókoljon bele a férfi nyakába, és ne suttogja el: Szeretlek...
Aztán újra hozzáért ajka a férfi bőréhez, és...

...villámcsapás cikázott át az éjszakai égen. Fák között állt, egy nyár eleji réten. Néhány fa koronája még virágoktól volt fehér, vagy rózsaszín. A légben mézesen terjengett a virágok illata, a fűből kabócák éneke hallatszott. Lepillantott, és a kezében tőrt látott. Vele szemben magas, törékeny alak sápadt arcáról vetődött vissza a hold fénye. Villámgyorsan mozdult felé a lény, és tátotta ki a száját. Belőle hegyes szemfogak villantak felé. Sikított...

...sikított! Karjai szinte fojtóan fonódtak szorosan a férje nyaka köré, aztán zihálva, nyöszörögve bújt még közelebb.
-Neeeeee....

[Lido di Venezia – di Santi Kúria ]

* A desszert nagyon ízletes volt. Nem kellett rágni sem, az édesség néhány pillanat alatt szinte magától olvadt el a szájában, s járta át az íz hatás egész szájpadját. Tekintete akaratlanul is a nő némán mozgó ajkaira tévedt. A rúzzsal kent vonalra, melyet most a méz kibuggyanó cseppjei tettek csillogóvá. Előkóstoló… nevetnie kellett volna, de a ráébredő arcvonások inkább csak szelíd mosolyba fordultak.*
- Adalina legyen szíves…
* Intett villáját az üres tányér szélének támasztva a mindig mosolygós, piros-pozsgás cselédlánynak jelezve, hogy leszedheti a terítéket. A mindig figyelmesen pontosan kiejtett szavak most hadarásnak hatottak, ahogy teletömött szájjal, gyorsan rágva és nyelve próbálta őket elsietni. Felkérés keringőre… jómaga pedig hirtelen elvesztette fáradtság és éhség érzetét is és kis híján a levegőt, ahogy majdnem félre nyelve egyet köhintve emelkedett fel az asztaltól. A fehér, maszatossá váló törlőt a terítékre dobva lépett kedvese mellé felsegítve őt a székről, jobb karját tartva a másiknak, hogy az belekarolhasson.*
- … bocsásson meg még Adalina… mmm… ha bárki keresne, akkor mondja azt, hogy a kikötőben vagyok…
* Szólt a könnyed hangnem, ahogy nyúlánk alakjához hűen gyors mozgással hajolt oldalt, hogy hirtelenjében karolhassa át a nőt egyik kezével, míg másikkal a térdhajlatok alá nyúlt, közben pedig felegyenesedett. Ha minden igaz akkor Ginevra a nagyon is élettel teli ura ölében köt ki.*
- Nem értem miről beszél Signora… egész jó erőben érzem magam…
* Kuncogta, ahogy oldalt fordulva eltartva a nőt fél vállával belökte maga előtt a családi ebédlő súlyos ajtaját, s az emeleti, vörös bársonnyal és arany szegéllyel futtatott lépcsők felé vette az irányt…*

[Lido di Venezia – di Santi Kúria ]

Alig bírta elfojtani a mosolygást, amikor Vicenzo a ruhája alá szagolt. A férfitől ösztönös volt a mozdulat, amely őt nevetésre késztette. Emlék képe bukkant fel benne. Ignacio volt ilyen. Képes volt több óra lovaglás után, lóizzadtságtól "illatozva" az ebédlő asztalhoz ülni. És ha anyjuk megrótta ezért, hát hasonlóan ütötte el a dolgot, mint most Vicenzo. Imádta a bátyját. ezért is fájt talán annyira neki, hogy habzó szájjal vetette magát a nyomába, mint egy csahos kutya. Mert hát kutya lett. Kutyája Cosimonak, és az általa irányított papságnak, akik a kezükben tartották, és irányították az inkvizíciót. Ignacio... A fivére gondolkodás nélkül küldte volna máglyahalálra.
A gondolattól kissé elfelhősödik a homloka. Vicenzo akár annak is betudhatja a pillanatnyi komorságot, hogy nem ért egyet a halászokkal kapcsolatban. Nem fogja felvilágosítani a tévedéséről a férfit, bár... lassan fel kellene fednie a múltat a férje elől. Csak még... még húzná az időt, hiszen retteg a pillanattól. Fél. Fél látni a szeretett férfi szemeiben a megváltozó csillogást, ahogy imádatból iszonyatra változik, és ahogy azon az édes hangján kiejti: Boszorkány. Nem... Ezt még nem akarja. Még élvezni szeretné a boldogságot, mely az ölébe hullott azon a hűvös tavaszi hajnalon, mikor kimerülten zuhant egy fa tövébe, valahol Velence közelében már.
Tekintete Vicenzo arcán pihent, és szélesen elmosolyodott, ahogy a férfi az ő ajkai felé emelte az édességgel megrakott villát. Finom mozdulattal engedte ajkai közé, s miközben fogaival, ajkaival lehúzta a mézes finomságot az evőeszközről, a kéz felett férje íriszeibe pillantott.
~Szeretlek... Bármi is történjen, szeretlek...~ Küldte a gondolati üzenetet a másik felé. Íriszeiben vágy csillant.
Mennyire érdekes ez is. Napok teltek el az esküvőjük óta, és ő épp ugyanannyira vágyik a férfi teste után, mint az első alkalommal, és épp annyira buján, és odaadóan szereti, ahogy legelőször. Képes lenne megfulladni a vágytól. Érezte, ahogy a puszta gondolattól megpezsdül a vére, és az arcába szalad, a vágy eluralkodik rajta, kellemes bizsergést keltve az alhasában, ágyéka körül. Gyorsan rágta meg a falatot, majd incselkedő hangon szólalt meg, engedve, hogy vágytól fűtötten búgjon a férje felé.
-Szóval Signore... előkóstolónak használsz? Tán attól félsz, hogy megmérgeznélek? Egészen más terveim vannak veled Signore, de persze, aki halászok kunyhójában tölti a napját, fáradt lehet...
Mondjuk, ezt hívják "felhívás keringőré"-nek. Tekintete egyértelműsítheti a férfinek mire is vágyik. Nah jó... Még a hátát is hajlandó megmosni a fürdőben.

[Lido di Venezia – di Santi Kúria ]

* Folytott kuncogás szakadt fel belőle, hangtalan volt, csupán a vállak remegtek meg benne, ahogy a falatot rágva oldalra billentve fejét ingének rojtjaiba szagolt. Igaz, hogy vacsorára halat szolgált fel főételként a cseléd, de meg tudta különböztetni a sült illatát a kikötő átható szagától. Szó-szó… tényleg lehetett érezni, de nem akarta még egy hosszú fürdővel s megvárakoztatni a másikat. Az utóbbi hetekben jóformán az együtt elköltött vacsorák és a mézes éjszakai órák voltak azok, amik magánéletük oszlopos részét képezték. Nem akarta még ezt is tovább rövidíteni. Mióta apja meghalt, édesanyja pedig megbetegedett neki kellett átvenni a birtok igazgatását saját kötelezettségei mellett. Mosolyt hintett bólogatás közben a másikra. Tény, hogy lélekszakadva siet haza minden este, hogy szíve hölgyét láthassa, de nem csak a külcsíny, ami hazacsábítja.*
- A szívem magától is kiugrana, ha nem rohannék utána…
* Kacsintott, aztán újra megrágott egy falatot. Majd ezüstvilla koppant finoman a tányér szélén, ahogy meglepődve hőkölt hátra ültében arcára fagyott elismerő mosollyal. Még tartott a révület, miközben szóra nyíltak a sebhely tépte ajkak.*
- Jártam a kunyhóikban többször is. Ha beteg a gyermekük én viszek orvosságot… Ismerem személyesen az összes matrózt… De meg kell tanulniuk mi a fegyelem. A feltérképezésről pedig még tárgyalnom kell…
* Nem volt rendre utasító, vagy feddő, mosolygott, miközben beszélt. Közlékeny, könnyed stílusban. Jól esett neki a meglepetés, de nem ő volt az első, aki evett belőle. Villájával falatot vágott le, hogy a nő szájához emelhesse.*