Ginevra di Santi

Maria-Ginevra Innocenti de Milo, pont az 1400. év első napjainak egyikén született. Pontosan január 7.-én, egy Firenze-i pompázatos palota bíbor lakosztályának kényelmes, és puha ágynemű rengetegében. Anyja, Maria-Cristiana Innocenti grófnő, törékeny teremtés volt, amikor hozzáment a nála vagy negyven évvel idősebb Lorenzio de Milo báróhoz, aki egy elszegényedett, de igen befolyásos nemesi család utolsó sarja volt.
Hogy miért volt érdeke az Innocentiknek ez a házasság? Egyszerű a válasz. Maria-Cristiana huszonhat évesen vénlánynak számított már, és mindenki azt hitte valami „baja” van, hogy nem talált még férjet magának. S talán így is volt, ám nem azon a téren, ahogy az emberek gondolták. Nem volt beteg. Látszatra legalább is, semmi eltérő nem volt vele. Karcsú volt, és nem túl magas. Fekete haja végig hullámzott a hátán, melyet aztán lánya is örökölt tőle, ahogy az Innocentikre jellemző észak-olaszországból hozott örökség gyanánt kapott azúrkék íriszeket is, a sápadt bőrrel együtt. A de Milo família, bár elszegényedett nemesség volt, szoros barátságot tudhatott magának az akkor már Firenzét irányító Mediciekkel, főleg a kor legrangosabb Firenzei Fejedelmével, Cosimo de’ Medici-vel. A nagyherceg javallotta barátjának az ifjú Innocenti grófnőt, aki akkoriban veszítette el apját, s jutott árvaságra, tisztességes vagyonnal.
Maria-Ginevra a család második gyermeke volt. Pont egy évvel fiatalabb bátyjánál Ignacio-nál. Fivére a Medicieknél nevelkedik, tanulja a katonák, majd később a gazdasági-politikusok életvitelét. Cosimo nagyherceg kisebbik fiával együtt kerül aztán a papság közelébe.
És ez az az idő, amikor az édesanyját frissen elveszített Ginevra rádöbben a különleges adottságra, amely anyját is arra késztette, hogy magába zárkózzon, és elforduljon kissé a világi hívságoktól. Ginevra is kacérkodott a gondolattal, hogy zárdába vonul, egy franciskánus rend kolostorába, Nápoly közelébe. Ám barátnője lebeszélte a dologról, s mint afféle ifjú lányok, megosztották titkaikat egymással. Ginevra ekkor tárta fel a képességének titkát Magdalena Sorrenti előtt, aki neves bárói család leánya volt, s aki hazatérve, elmesélte anyjának a hallottakat. Magdalena anyja vakhívő volt, így szinte lerágta a férje fülét, hogy azonnal menjen panaszra a Medici fejedelemhez.
Végül is, nem telt el a vallomás után három óra, és lovasok álltak meg a de Milo palota előtt. Katonák, vagy még inkább inkvizítorok, élükön Ignacio-val. Lorenzo báró nem nézhette volna végig nyugodt szemmel, ahogy a fia felkoncolja boszorkánysággal vádolt lányát, így Ginevra apja segedelmével, a hátsó ajtón távozott épp abban a pillanatban, mikor Ignacio belépett a palota halljába. Természetesen átkutatták az egész épületet, és másnap délelőtt a nagy törvényszék előtt, melynek feje maga a nagyherceg volt, Lorenzio de Milo törvényesen megtagadta a lányát, fiát hagyva meg vagyona teljes örökösének.
Ginevra pedig, Velence irányába vette a menekülés útját, ugyanis ott volt egy távoli rokoni kapcsolata az Innocenti családnak. Őket akarta felkeresni, és védelmet kérni tőlük. Át kellett kelnie az Appennineken, és először Bologna-ban állt meg, de csak egy-két napot mert pihenni. Aztán indult is tovább. Holt fáradtan, kimerülten, éhesen, és rongyosan érkezett meg Velence közelébe. Nem messze a várostól, egy kisebb fás liget közepén, a kimerültségtől ájultan zuhant el egy fa tövében.